2018. augusztus 13., hétfő

Tolkien Tag inkább módra


Aki már rápillantgatott erre a blogra, az tudja, hogy egy téma van, amiért olyan megszálllottan rajongok, mint Micimackó a mézért. Ez pedig nem más, mint Tolkien, az ő könyvei, világa, élete, fogkrémes tubusai… Szóval minden, ami hozzá kötődik.
Mióta kinyitottam A Gyűrűk Urát, és viharsebességgel átszáguldottam az elején lévő leíró részeken (mert így is lehet, khm, Dóri), azóta tudom, hogy valami nagyon különleges könyv került a kezembe, amivel méltatlanul keveset foglalkozok azóta is, egyszerűen azért, mert Tolkienről nem lehet félig összecsapott bejegyzéseket összerittyenteni.
Most azonban úgy döntöttem, kicsit megtöröm a jeget és kitöltök egy taget A Gyűrűk Urával kapcsolatban. És ekkor kezdődtek a problémák…
Ugyanis, amíg Harry Potter taggel tömve van az internet, Tolkien világával kapcsolatos kérdéssorból csak egy pár angol nyelven íródott árválkodott a net szegleteiben.
Szóval megoldottam a problémát. Szóval kitaláltam magamnak egy sajátot.
Kezdetben egy Ultimate Tolkien Taget akartam összerakni, de aztán rájöttem, hogy ahhoz bizony idő kéne, én meg pár nap múlva már (megint) táborozom, úgyhogy (bár azt a tervet se vetettem el teljesen) egyelőre maradok az inkább-kérdéseknél.
A tag szabadon vihető, bár nem hinném, hogy tömegek rajongását vívnám ki vele, de azért meg tudnám szokni valahogy a sztáréletet…

Egy fontos tudnivaló: az első tizenhárom kérdés A Gyűrűk Urára (könyv) és A hobbitra (nyilván könyv) vonatkozik, míg az utolsó öt már merít A szilmarilokból is. Aki galád módon csak előbbi kettőt olvasta, az az utóbbiakra vonatkozó részeket ki is hagyhatja.

Csak mert ez az augusztusi háttérképem...


1. Tünde, törp, hobbit, vagy ember lennél? (Oké, lehetsz mágus. Rendben, ork is. Nem, nem lehetsz Eru!)
Orkokat kapásból passzolom, a törpökkel együtt. Előbbit gondolom nem kell magyaráznom (ilyen kedves embernek akarom mutatni magam, vagy mi), utóbbiak meg nekem túl fennhéjázóak és beképzeltek. Ja, és még kézügyességem sincsen.
A tündék már jóval szimpatikusabbak, viszont rengeteg bánattól megkímélem magam, ha nem őket választom. És távoliak is, nagyon távoliak…
Az emberek tulajdonképpen megfelelnének – de akkor mi értelme lenne az egésznek, ha a játékban is ugyanaz vagyok, mint a valóságban?
Szóval valószínűleg egy szőrös lábú hobbit lennék, sok-sok éléskamrával, első és második reggelivel és persze kényelmes üreggel, ahol várhatom, hogy Gandalf betoppanjon és elvigyen egy kalandra.

2. Völgyzugolyban vagy Lórienben élnél inkább?

"Messze lent egy völgy látszott. Sziklás ágyában szaporázó víz hangja hallatszott a mélyből,
fák illata úszott a levegőben, s a vízen túli völgyoldalon fény villant.
"

Sajnálom, Lórien is gyönyörű, fáj is érte a szívem, de inkább Elrond házát látogatnám meg. Sokkal otthonosabb az egész, mint Galadriel birodalma.

3. Inkább Frodó vagy Bilbó kalandjára mennél?
Szögezzük le: A Gyűrűk Ura a kedvenc könyvem, és még A hobbitnál is sokkal de sokkal jobban szeretem. Ennek ellenére… Emlékeztek Frodó és Samu beszélgetésére Cirith Ungolban? Na, a legjobb regék azok, amikbe nem szeretnénk belecsöppenni.
Szóval, bármennyire is utálom Thorint, inkább vele vágnék neki a vadonnak. A gyűrűháborúban meg csak úgy bilbólkodva ülnék a Völgyzugolyban, miközben kopog az eső az ablakon.

4. Inkább bolyonganál inkább az Öregerdőben Szméagollal vagy Cirith Ungolban Bombadil Tomával?
Jól értem, hogy arra vagyok kíváncsi, hogy hogyan szeretnék meghalni?
Alapból azt mondanám, hogy Mordorban legalább a kísérőm nem akar megölni, de félek, hogy Toma nem lenne tekintettel a helyzet súlyosságára, és, ha Banyapókon át is jutnánk, olyan vidám dalt rögtönözne, amitől a környék összes orkja odagyűlne.
Gollam viszont annyira szerencsés jószág, hogy még a legkietlenebb helyzetben is megtalálja valahogy a helyes utat. Plusz, ha egy Gyűrű is van nálam, biztosan megment majd a gonosz füzektől.

5. Inkább lovagolnál a Holtak Útján, vagy szerelmes lennél egy tündébe, aki nem szeret viszont?
Mind a kettőt ki lehet heverni, de ahogy Gimlire is hatással volt egész életében a Galadriel iránt érzett szerelme, szerintem ez senkinél nem múlna el. Bár a Holtak Útjára legszívesebben soha nem tenném a lábam, ha Aragorn velem van, nem lenne sok félnivalóm.

6. Arwen vagy Galadriel?
Hiába csapkodná le a fejem Gimli, én itt Éomer pártján vagyok: Arwen Undómielt választom.

7. Inkább repülnél egy sason vagy lovagolnál Keselyüstökön?
A repülés valahogy sose vonzott, a madarak még kevésbé, de a lovakat valahogy mindig kedveltem – bár utoljára talán alsóban lovagoltam. De mindegy, úgy tűnik, van egy utam Théodenhez… Semmi kedvem lepotyogni egy nagy és ijesztő madár nyakából.
Ráadásul, ha Középföldén sashátra kell ülnöm, szinte 100%, hogy éppen mindenkinek rám fáj a foga.

8. Inkább harcolnál Móriában a balroggal vagy Ereborban Smauggal?
Hát… Smaugnak volt az a cuki rés a páncélján…

9. Ha te lennél Arwen: inkább választanád az emberi sorsot és Aragorn, vagy a tünde életet?
Ez szerencsére egyszerű (néha megkönnyíthetem a saját dolgom, na). Már az előbb is írtam, hogy alapvetően szívesebben lennék ember, mint tünde – ha pedig ehhez még egy Aragorn is jár, én leszek a legboldogabb halandó a földön.
Persze nehéz döntés lenne elbúcsúzni a családomtól, és nagyon fájna is, de Aragorn mindenképpen megéri.

10. Inkább találós kérdéseznél Gollammal a világ végéig, vagy hallgatnád Pippin favicceit az örökkévalóságig?
Pippinnek, bármennyire is fárasztó lehet, legalább nem kell minden lépését figyelnem, hogy mikor éhezik meg, és kívánja meg egy-két finom falatomat. Ezzel pedig el is dőlt a kérdés.

11. Inkább lenne annyi gyereked, mint Csavardi Samunak, vagy csak egy, de abból Gollam lenne?
Akkor inkább szülök tizenhármat, mint hogy az egyetlen kis drágaszágom egyszer csak orvul megfojtson, gollam.

12. Inkább legyen egy palantírod, vagy fogyaszthass életed végéig ingyen a Pajkos Póniban?
A csuda akar nézegetni, ha kajálhat is helyette! Papsajt Ászok már készítheti is a szobát, mert én nem ártom magam a mágusok dolgába, mert kiismerhetetlenek és könnyen dühbe gurulnak. (Illik rám ez a hobbitszerep, na.)

13. Elutazhatnál Középföldére, de akkor örök életedben ott kéne élned (tudom, ez eddig nem vészes), illetve senkinek nem szólhatsz előre arról, hogy elmész. Inkább mennél vagy maradnál?
Ez rémesen gonosz volt magamtól, sajnálom, de most mutatom meg, mennyire ki tudom játszani még a saját, ördögien felépített rendszeremet is!
Szóval: anya, apa, mindenki, akit ismerek: ha egyszer csak eltűnök, és nem hagyok semmi mást, csak egy kis kék virágot a szobám falán, akkor már a Pajkos Póniban üldögélek.

14. Inkább az első, másod-, vagy harmadkorban élnél?
A másodkorban semmiképpen, nekem az túl sötét és homályos Középföldén és túl fényes Númenorban. (És akkor még nem is beszéltem a sziget történetének végéről). Az Első kor a kedvencem, egyszerűen az volt a legszebb időszak Középfölde történelmében – még ha az egyik legboldogtalanabb is. Romantikusabb pillanataimban ezt választanám… Józanabbakban viszont egyértelműen a Harmadkor egy unalmas időszakát, amikor semmi nem történt a Megyében.

15. Feanorral és fiaival tartanál, vagy maradnál a valáknál?
Van egy olyan gyanúm, hogy én el se jönnék Középföldéről, hanem megmaradnék zöldtündének, esetleg Thingolnál és Meliannál éldegélnék a csillagfényben – vagyok annyira konzervatív, hogy ne kövessek holmi valákat. De azért… Ha mégis részt vennék a nagy utazáson, szeretném magamról azt hinni, hogy visszatérek a csillagok alá, és aztán jóóóóó sokáig ott is maradnék, legalább a Gyűrűháborúig.

16. Beren vagy Aragorn (fiúknak: Lúthien vagy Arwen) – melyiket választanád?
Gonosz kérdés, mert lényegében mind a kettő ugyanaz. De Beren már amúgy is elkelt, egy Edith nevű szép lányé lett, úgyhogy azt hiszem, kénytelen vagyok Aragornnal beérni.

17. Egy nap a sértődött Túrinnal vagy Morgoth kínzókamráiban?
Túrin története nagyon jó. Éppen ezért nem akarom elrontani azzal, hogy még a közepén kinyírom azt a kis hólyagot, szóval tessék: feláldozom magam a Húrin gyermekeiért!
Különben is, rabszolgaként egy nap szinte semmi, Túrinhoz képest az őrök valószínűleg a béke szigetei.

18. Inkább a tiéd lehetne az Egy Gyűrű, vagy a három szilmaril?
Ezt a kérdést csak azért tettem a tagbe, hogy lássam, kit lesz jobb elkerülnöm. Mármint… Semmi bajom azzal, aki a Gyűrűt választaná, biztos nagyon szimpatikus főgonosz lenne belőle, de jobb tudni, merről várjam a hátamba fúródó kést.
Szóval szilmarilok, egyértelműen. Azok legalább nem gonoszak, és Feanor fiait még mindig könnyebb legyőzni, mint Szauront.

2018. augusztus 3., péntek

Neil Gaiman: Felkavaró tartalom


Kedves Felkavaró tartalom!
Hiszed-e vagy sem, de eddig valamilyen furcsa, számomra alig érthető okból soha nem beszéltem Neil Gaimanről. Pedig lehetne.
Neil Gaiman az egyik kedvenc íróm: ezt a könyvét pedig jutalomként kaptam magamtól még áprilisban, aztán szépen be is somtam a fiókba. Csak most keveredett a kezembe, de ez semmit nem von le abból, hogy kijelenthessem: Neil Gaiman rohadt. Jó. Író.




ELSŐ BENYOMÁS
A borító valami meseszép, és annyira, de annyira Neil Gaiman, hogy azt elmondani nem tudnám! (Vagyis de: látszólag tök idill világ meg stílus, oszt hopp! ott lebeg a lányka.)
A cím maga pedig telitalálat. Pont a múltkor kattantam rá egy kicsit erre az egész felkavaró tartalmas dologra, és az az alapján kialakult véleményem körülbelül ugyanaz, mint Neilnek. („Ezt a könyvet korrektül elláttam figyelmeztetéssel. Most már csak az összes többi könyv miatt kell aggódnunk, és persze az élet miatt, ami hatalmas és komplikált, és nem szól előre, hogy bántani fog.”)

ÚGY AZ EGÉSZ KÖNYVRŐL ÁLTALÁBAN
Neil Gaimanről annyit érdemes tudni, hogy egyrészt sokszínű író, másrészt pedig állandó. Sokszínű, mert, ahogy az ebben a könyvben is látszik, sokféle műfajba belekap: van itt sci-fi, teljesen realisztikus, napjainkban játszódó történet, fantasy, de még versek is besunyultak a kötetbe. (Ezt a sunyulást amúgy maga az író jelentette ki.) Viszont mindegyikben van valami, amit nem tudok egyszerűen másképp nevezni, mint „gaimanség”, ami egyszerűen behúz, megteremti a mese alaphangulatát.
Mert Neil Gaiman született mesemondó. Nem (csak) azért, mert főleg fantasyval foglalkozik, ami talán a Nagy És Komoly Műfajok közül a legeslegközelebb van a meséhez, hanem azért, mert egyszerűen minden írását átszövi valami, ami egyedi atmoszférát teremt, távolit, de mégis közelit. Még a leghétköznapibb történeteket is képes úgy elmondani, mintha egy mitikus hőseposzt mesélne. Egyszerűen rajongok ezért a stílusáért, azt érzem olvasás közben, hogy a mesék tényleg valóságosak, és igenis, itt járkálnak körülöttünk ezek az akármicsodák, amikről ír. Hogy minden, amit olvasok, létezik. Nem valaha régen létezett (ez nem kritika azok felé a könyvek felé, akik a történetet a távoli múltba teszik, mert ezek a kedvenceim valamiért), hanem ma is itt él, velünk van.
A másik fontos dolog: én Neil Gaimant nem azért szeretem, AMIT ír, hanem AHOGYAN ír. A kedvenc könyvem tőle az, aminek az alapsztoriját nem is ő találta ki, hanem az unatkozó vikingek (igen, az Északi mitológiáról beszélek). Van ebben a könyvben is olyan története, aminek, ha elmondom a tartalmát, hatalmas sablonnak tűnik. De ahogyan az le van írva, ahogy hozzá van keverve az gaimanség, a világ legegyedibb dolgává válik.
Egy novelláskötetről nehéz írni. Annyiféle, fajta, színű, ízű, állagú különböző történet van benne, hogy összefoglalóan csak annyit tudok mondani: jók. Még azokat is, amiket később talán egy icpicit leszólok majd, csak azért nem magasztalom az egekig, mert ilyen illusztris társaságban találkoztam velük. Ha bármelyik másik antológiában bukkantam volna rájuk, ahová más írók is írnak, valószínűleg azokat is az egekig magasztalom.
Egy biztos: minden Neil Gaiman-rajongónak ajánlom, meg úgy általában a nagyvilágnak is. A sokszínűség átka, hogy biztosan lesznek olyan írások, amik nem fognak meg majd téged, de biztos vagyok abban, hogy mindenki fog találni magának egy kedvencet ilyen széles választékból.

Ja, és van egy jó tanácsom: olvasd el az Előszót! Egyrészt, mert érdemes, sok kulisszatitok derül ki belőle, másrészt meg… Most őszintén, Neil Gaiman beteg. A felesége méginkább. Szóval, ha esetleg szembejönnének veled az utcán, én nem autogrammért rohannék…

Csillagozás: Na, mégis? Nyilván 5/5!

Innen a történetek kitárgyalása jön, egyenként, spoilert tartalmazhat egy keveset…

Hogyan rakjunk össze széket: Jó vers volt, jó párhuzammal, de egyébként semmi különös. Inkább bemelegítő írásnak nevezném, amolyan második előszónak ( ha amúgy nem lenne egy tízoldalas előszavunk), ami beledobott a stílusba, és kedvet kaptam tőle, hogy kipróbáljam azt a széket.

Holdlabirintus: Hátborzongató kezdés. Élvezetes volt olvasni, de valahogy nekem nem maradt meg.
Ami Cassandrát illeti: Hú… Az alapötlet zseniális, mert igaz (drága írónk ugyanígy „csajozott”, mint az az előszóból kiderül), de mégis ijesztő egyszerre, a végén egy rohadtnagy csavarral. Egyszóval: tetszett.

Le a komor tengerhez: Az egyik leginspirálóbb novella volt a kötetben. A legjobb Gaiman: alapvetően a cselekmény nem az a hovarohanjakdejó, de olyan szinten jó hangulatot teremtett, hogy legszívesebben azonnal nekiültem volna én is írni.

Az igazság egy barlang a fekete hegyen: Már olvastam egy antológiás kötetben, ahol több szerző művei jelentek meg. Ott nagyon tetszett, kiemelkedőnek találtam – főleg a környezet miatt, nyilván abban a könyvben Neil Gaiman volt a legnagyobb név. Itt kicsit elhalványult, de azért még mindig szépen csillog, és megéri olvasni.

Utolsó házinénim: A rövid és a hosszú sorok váltakozása, az egyszerű mondatok, ez a ritmus, ez a lüktetés… Hiába „csak egy vers”, én szerettem, na.

Kalandos történet: Fáj kimondanom, de ez a szösszenet legfeljebb tölteléknek jó két nagyobb szabású novella között. A benne felvetett téma érdekes, a megfogalmazás is jó, viszont túl sokat kéne alakítani rajta ahhoz, hogy komolyabb történetként is megállja a helyét. Nem rossz, nem rossz, de abszolút felejthető.

Narancs: Azta… Hű… Szeretem azokat a történeteket, amik nem szokásosan vannak megfogalmazva, és ez pont ilyen volt: fura, de zseniális. Bár az elején csak kapkodtam a fejem, hogy ki kivel van, végül azért összeállt minden.

Mesenaptár: Oké, kedvenc, legalábbis az egyik. Egyértelműen ötletes írás(ok), a mesék pedig illenek az adott hónap hangulatához. Az áprilisi mese rémesen bizarr, de rémesen vicces volt (tudod, a kacsás), a júniusi aranyos, az októberi jól kitalált, a decemberi pedig egyértelműen karácsonyos – amit valahogy 40 fokban nem tudtam annyira átérezni. De úgy összességében: az ilyen írások után mondom valakire, hogy zseni.

A halál és a méz esete: Szóval, azt kell tudni rólam, hogy
1. Nem vagyok oda Sherlock Holmes-ért.
2. Nem vagyok oda a méhekért.
Na most, ezt a történetet szenvedősen kezdtem el… De meglepően pozitívak voltak az érzéseim, mikor befejeztem! A történet szépen, lassan bontakozik ki, de aztán nagyot üt – hiába, aki jó, az még egy detektívhez is meg tudja hozni a kedvem.

Aki elfelejtette Ray Bradburyt: Neeeem, Neil Gaiman nem szépirodalom, áááá, hogyis lenne az…
Komolyan: ez a novella nem egyszerűen jó volt, hanem tanítanivaló. Szóval kedves iskolák: hajrá!
Jeruzsálem: Jó volt, jó volt, de valahogy tőlem annyira távol állt…

Klikk-Klakk, a Zörgőszörny: Ismét eléggé töltelékíze volt, és nem is volt olyan jó, mint a Kalandos történet. Van benne egy halvány szikra, de nekem még felejthető.

A Közömbösség Rásegítő: Amikor elkezdtem olvasni, olyan legyünkmártúlrajta-érzésem volt a novellával kapcsolatban: egyáltalán nem gondoltam, hogy ez valaha is érdekelni fog. Aztán… Hű, de meg tudott lepni! Komolyan, a végére az egyik kedvencemmé vált.

És zokogni, mint Alexandrosz: Nem is annyira az ötlet jó benne, bár az se piskóta, hanem az, hogy hányféleképpen lehetett volna elrontani ezt az ötletet. De „sajnos” egyik se sikerült, igazán minőségi novellát kaptunk most is.

Semmi óra: Megint: az alapötlet nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet, na de létezik bármi, amit Neil Gaiman el tud rontani? Ugye, nem!
(Jaaa, hogy ez elvileg egy Doctor Who történet? Oké, a nevén kívül semmit nem tudok erről a micsodáról vagy kicsodáról, de ezek szerint akkor volt valami alapja is a sztorinak – jó tudni, mert nem tudtam először hova tenni.)

Gyöngyök és gyémántok: Jó átirata volt egy jó mesének, de nálam a közepesebb novellák közt maradt.

A sovány, fehér herceg visszatér: Ó, ez is mennyire jó volt! Már a címe is gborzasztó király (vagy herceg), és a történet se okozott csalódást.

Nőnemű végződések: Talán ez volt az egyetlen, ami kifejezetten nem jött be. Az eszemmel tudom, hogy annyira nem rossz, viszont sajnos semmilyen szinten nem tetszett.

Tekintettel a formaságokra: Zse-ni-á-lis! A Demüna.sztorit már többen feldolgozták, de valahogy a Disney-cukormázzal leöntött, „igazából csak egy kedves kislány vagyok”-sztori helyett én bátran ajánlom ezt a *megszámolja* harmincnyolcsoros verset, mert, azon kívül, hogy ötletesen magyaráz meg egy mesét, még vicces is.

Az alvó és az orsó: Szerettem ezt a történetet is, ahogyan összeköti a két Grimm-hercegnő szálait, és még azt is megbocsátottam neki, hogy éreztem benne egy „legyünkmáfeministákno”-felhangot. Viszont, mivel egy mese nem lehet se feminista, se antifemiista, ezért aztán tetszett az, ahogy Neil elképzelte a mese végét (mellesleg elejét is). És kérem a törpéket, olyan cukik!

A boszorka: Nem azért jött, hogy megváltsa a világot, de eléggé ott van.

Relig Odhárin földjén: Alapvetően ez volt az a vers, amit utoljára olvastam el az egész kötetből, kapkodva, gyorsan (gondolom épp uzsonnázni indultam volna). Nem is került annyira közel a szívemhez…

Fekete kutya: Árnyék visszatér! Jó volt tőle ez a rövid beugrás, és itt sem hazudtolta meg önmagát: nyilván megint összefutott pár dologgal, amik az életére törtek. (Bár árnyéktól nyugalmas történetet várni olyan lenne, mint egy Poirot-könyv, amiben Poirot NEM oldja meg az ügyet, hanem lelép egy csinos rendőrnővel). Egyetlen kifogásom van: egy macska se győzhet le SOHA egy kutyát!

2018. augusztus 1., szerda

5+1 furcsa dolog, amit olvasás közben csinálok


Az olvasást alapvetően senki nem képzeli el valami mozgalmas dolognak.
Ülsz vagy éppen fekszel a kertben vagy az ágyikódban, néha egy kicsit arrébbficeregsz – ez azért nem kíván akkora aktivitást. Egy helyben ülsz órákig, legfeljebb a szemeid mozognak…
Na jó, még mit nem!
Nekem olvasás közben muszáj valamit csinálnom, és ha te is hasonlóképpen vagy vele: íme pár tipp, mivel mozgasd ki magadból a hiperaktivitást!

0. Kijelölgetés
Azért 0., mert ezt csak és kizárólag akkor tudom alkalmazni, ha az interneten olvasok valamit. Akkor viszont mindig, minden esetben azon kapom magam, hogy a szöveg egy részét csak úgy, miért ne alapon kijelölöm, megfogom, ide-oda húzkodom… Alapvetően nem tartanám olyan fontosnak megemlíteni, ha nem okozna néha fájdalmat a hiánya.
Szóval kedves bloggerek, akik azt hiszitek, mindenki a ti rendkívül fontos szellemi terméketekre vágyik, ezért, amint kijelölnék egy sort, máris felugrik egy ejnyebejye-ablak!
Higgyétek el: ha annyira kéne az írásotok, megszerezném magamnak.
De én nem vagyok tolvaj, csak egy egyszerű lány, akitől elvettétek a szórakozását…

1. Kajálás
Mondjuk ki: nassolni jó. De olvasás közben nassolni… Na, az egyszerűen fenomenális! Hiszen így egyszerre ötvözheted azt a két dolgot, amiket a leginkább szeretsz: a finom kajákat, és egy jó könyvet, amik közös erővel egyszerűen minden érzékedet elbűvölik: egyszerre kényeztetik a szemedet (betűűűűűűk), a füledet (a ropogtatás és a lapozgatás semmivel össze nem keverhető hangja), az ízlelőbimbóidat (magyaráznom se kell), az orrodat (ha nem lenne elég a finomságok illata, ott a könyvé is), illetve még a tapintást is! (Erről később.)
Van viszont egy nagy hátulütője ennek az egész nass-dolognak: hiába simogatja a lelkedet a csokoládé, ha a tested eme egészségtelen életmód láttán csak szomorúan csóválja a fejét. (Utóbbi mondat tökéletes példa a képzavarra.)
Szerencsére minden rendszert ki lehet játszani: az ember lelkiismerete tökéletesen tiszta lesz, ha talál magának némi egészséges nassolnivalót. Így teszek én is: ha fogyasztok valamit olvasás mellé, azok csakis a kedvenc gyümölcseim lehetnek. És itt kezdődnek a problémák…
A kedvenc gyümölcseim túlnyomó részére ugyanis jellemző, hogy lehetetlen kulturáltan, pacsázásmentesen fogyasztani őket! A felének kapásból magja is van, ami ugyan nem kellemetlenül zavaró, de azért na… Eleve két tálat kell magaddal vinned: egyet, amiből szemezgetsz, és egyet, amibe köpködsz. Ez utóbbi különösen szép látványt tud nyújtani…
A kedvenceim másik fele pedig szimplán csak piros. És egy idő után folyós. Én mondjuk a saját könyveimet nem sajnálom, de a könyvtáriaknak valahogy nem áll jól a piros.

2. Felolvasás
Megvannak azok a pillantok, amikor valahogy nem igazán tud lekötni az adott könyv, pedig szívesen olvasnád?
Na, nekem megvannak. És éppen ilyen esetekre találtam ki a következő módszert: egyszerűen csillogtasd meg színészi képességeidet, és olvasd fel magadnak a szöveget!
Még anno a kötelező színdarabok elolvasásához használtam ezt a módszert (igen, én nem néztem meg őket Youtube-on, mint minden normális ember), de bátran alkalmazható átlagos könyvekhez is.
Bár azért ez a módszer sem 100%-os. Mondjuk a buszon, vonaton, egyéb nyilvános helyen inkább mellőzd, tartogasd elbájoló hangodat kicsiny szobádnak.

3. Kutyasimogatás
Szintén nem akárhol gyakorolható, mégis rendkívül megnyugtató tevékenység.
Hozzávalók:
1 könyv
1 ragaszkodó, bátor, okos kutya… Vagy ha nincs, akkor jó az is, amelyik helyett én kergetem a macskát (true story)
1 szék (igény szerint)
1 nyár (esetleg tavasz vége, ősz eleje…)
A dolgod csak annyi: ülj le a székbe, és várd meg, amíg az előbb említett félénk, ámde cuki eb kegyesen odaáll melléd, és engedi, hogy simogasd a bundácskáját.

4. Víz! Víz! Víz!
A forró nyári napokban egyenesen a Kánaánnak tűnik vízparton olvasni. Legalábbis addig, amíg meg nem jelennek a szúnyogok.
Sajnos azonban nem mindenki engedheti meg magának, hogy egész nyáron a Balaton mellett hűsöljön. Víz viszont kell: anélkül egyenesen felforrnánk a nyári melegben.
Ha van kistesód/gyereked/szülőd, aki nem az a kidobálós fajta, akkor pofonegyszerű a megoldás. Emlékszel még a kisvödrökre, amikkel gyerekkorodban homokoztál?
Na. Nem mondom, hogy mindkét lábad belefér egyszerre, vagy hogy akár csak az egyik is el tud benne kényelmesen helyezkedni, de azért csak jobb mint a semmi, nem?
Hátulütője legfeljebb annyi, hogy, ha netán egy kicsit a kezed is belelógatnád a vödörbe, azt a könyvtári könyv sínyli meg…

5. A könyv és az ő lapjai
A nyár slágere, a legújabb, a legkedveltebb módszerem olvasás közben a könyv lapjainak pörgetése.
Ezen tipródtam pár napot, hogy mégis hogy írjam le, mit is csinálok pontosan, de aztán úgy döntöttem, egyszerűbb lesz annyit mondani, hogy:

Mondd, hogy látszik, kérlek!

Szóval majdnem így, bár nálam fontos szabály, hogy szépen, egyesével pattogtassam vissza a lapokat, tititá ritmusban.
Néha, holdas éjszakákon arról álmodom, hogy egyszer majd pontosan tizenkét lapot tudok megfogni, és egyesével visszapörgetni… Ó, milyen csodás is lenne!

Elborult az agya. Sajnálom. Már menthetetlen.

2018. július 27., péntek

Kemese Fanni: A napszemű Pippa Kenn


Kedves Pippa Kenn, aki napszemű!

Csodálkozol, mi?

Ez a kritika volt az első, amit anno 2017 májusában bepötyögtem, de végül soha nem tettem ki a blogomra. Már akkor is úgy gondoltam, hogy elteszlek talonba, aztán, majd ha éppen kifogy az ihlet, jól felhasznállak.

Nos, mivel pár hete csak említésre nem méltó könyveket, VAGY Tolkient olvastam (ez utóbbihoz kritikát viszont nem vagyok képes csak úgy ) valószínűleg itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy bemutassalak a nagyvilágnak.

A nagyvilágtól pedig azt kérem, hogy nézzék el, ha valami hülyeséget írok: régen olvastam már Pippát, foggalmam sincs már pontosan a részletekről… De azért vágjunk csak bele!





ELSŐ BENYOMÁS

Először is: te jó ég, mennyire gyönyörű ez a könyv! A színvilágát most és azonnal kérem a falamra. És nem tudom, kit sikerült Pippának találni a borítóra, de üzenem neki, hogy gyönyörű! (Bár azért remélem, hogy a valóságban van nyaka is…)
A második dolog: Kemese Fanni NAGYON ért a címadáshoz. Ennek a könyvnek tulajdonképpen beleszerelmesedtem a címébe, nélküle lehetett volna akármilyen szép a borító, akármilyen érdekes a fülszöveg, lehet, hogy le se emelem a polcról. (És ott van A viharszívű Mya Mavis,aminek szintén csudagyönyörű a borítója és szintén csudaérdekes a címe.)

FÜLSZÖVEG
Pipi Kenn afféle modern Robinson Crusoe-ként tengeti szomorú életét. Minden hozzátartozója halott, úgy Ádámig és Éváig visszavezetve. Idejét azzal tölti, hogy klasszikusokat olvasgat (nemár) és stand upot néz, amit nem igazán ért. Ja, és állatokat gyilkolászik, hogy legyen valami szórakozása, ha már ő az utolsó ember a Földön. Egy nap azonban olyan váratlan esemény történik, ami… Csak akkor lenne váratlan, ha nem éppen egy Young Adoult regény kellős közepén lennénk. Pippa rátalál egy másik emberre., aki (mit ad Isten), egy különlegesen cuki fiú.
Ketten megpróbálnak boldogulni a biológiai katasztrófák által sújtott világban, ahol minden zajra szörnyek hadai kerekednek fel, hogy kiiktassák őket…


VÉLEMÉNY
Hát, én mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy az olvasás után erről a könyvről először a „cuki” jelző fog eszembe jutni. Pláne, hogy a szereplők vérengző hordák elől menekülnek szinte minden harmadik pillanatban. A köztes két pillanat azonban annyira elképesztően boldogságosan szerelmesen rózsaszín tud lenni, mintha egy LOL-könyvet tartanék a kezemben. Az írónő láthatóan nagyon élvezi az újabb és újabb romantikus jelenetek leírását, és ezt elképesztően jól is csinálja. Talán ezek az egyszerű, számunkra hétköznapi jelenetek jobban is sikerültek, mint a menekülős-világvégés leírások.
A második jelző, ami eszembe jut… Nos, az már nem ilyen vidám. Igen. A „tipikus” szóra gondoltam. És ezt most megpróbálom úgy megmagyarázni, hogy ne spoilerezzek el semmit.
A világvége után játszódó regény, ahol a főhősnő bátor, erős, jól bánik a nyíllal, és aztán összetalálkozik A Fiúval, Aki Nemcsak Hogy Nem Eszi Meg, Hanem… Hányszor is láttuk már ezeket az elemeket? Na, most, ha ezeket összemixeljük, akkor írhatunk belőlük új regényt, de… Nem tudom. (Jó tanácsok újdonsült könyves bloggereknek: soha ne írd azt, hogy nem tudod. Hupsz, első szabály megszegve.) Nekem hiányzott valami belőle: egy csavar, egy jééneztsohanemgondoltamvolna mozzanat, vagy szereplő, vagy helyszín… De az egész történet annyira kiszámítható, hogy már a tizedik oldaltól lehet tudni a végkifejletet.
A vicc az, hogy mindezek ellenére képes volt lekötni a könyv. Van az írónő stílusában valami megkapó, ami egyszerűen lebilincsel az ágyam mellé, és addig olvastat velem, amíg a szemem ki nem folyik. Kicsit olyan ez, mint a gyerekmesék: azoknak is mindig jó a vége, Hófehérke megeszi a banyát, és a farkas kiköpi Piroskát (spoiler!), mégis a körmünket rágtuk kiskorunkban rajta.
A baj az, hogy ha nagy ritkán felröppen agy titok, azt is hamar lelövik. Pedig tök jól el lehetne rágódni rajtuk, de épphogy felvetődik a kérdés, és két oldallal később máris jön a nagymonológ a múltból.
A könyv egyik legnagyobb hibája az állandó nézőpont-váltakozás. Aki olyan gyorsan és kapkodva olvas, mint én (fene ne olvasna kapkodva, ha éppen jönnek a szörnyek), általában azt se tudja, ki beszél. Nem tudom, hogy tervben volt-e, hogy minden szereplő kicsit más hangon szólal meg, de ez speciel szerintem nagyon nem sikerült. Mindenki ugyanabban a stílusban nyomja, legyen fiú vagy lány, idős vagy fiatal. (Főleg a fiúknál zavart amúgy. Srácok, ti tényleg ennyire nyálasan gondolkodtok?)
Na és milyen a világ? Hát… Szar. Mármint a jó értelemben az. Szívesen olvastam volna kicsit többet az egész világvégéről (akár egy külön könyvben is), de nekem kifejezetten tetszik ez a bizonyos biológiai katasztrófa. Na, igen, a szörnyekről még lesz szó, azt nem akarom elrontani, de annyit elárulhatok, hogy ők nem annyira nyerték el a tetszésemet.
Magyarán jó kis könyv ez, aranyos. Nem kell tőle sokkal többet várni, mint ami: egy könnyed disztópia egy mázsa romantikával. De 14-18 éveseknek kötelező, ha lehet, minél előbb. Ha két évvel előbb olvasom, biztosan sokkal jobban megkedvelem, de így 17 évesen már  nem tudott annyira lekötni. (Ez is a könyvesboltok hibája, évekig kerestem ezt a könyvet, de mindenhol csak a 2. része volt meg…)

AJÁNLOM, HA…
·                   Fiatal vagy. És mondjuk lány is.
·                   Nem olvastál még túl sok disztópiát.
·                   Nem hányod el magad a szerelmesek boldogságának taglalásakor… A harmadik oldal után sem.

NEM AJÁNLOM, HA…
·                   Úgy érzed, hogy most valami sötét és komor könyvre vágysz.
·                   Nem szereted a YA irodalmat, mert az milyen egyszerű meg butuska már, mert nem ez a könyv fog meggyőzni az ellenkezőjéről.

KARAKTEREK

Pippa: Ugyanaz, mint amit a VÉLEMÉNY menüpontban kifejtettem az egész könyvről. Cuki. De nagyon. És tipikus. De nagyon. Igen, szépséges, igen, erős, igen, nagyon talpraesett és ügyes lány, emellett érzékeny, szeretetre éhes és olykor bizalmatlan is (szerencsére, mert lelőttem volna magam, ha kiderül, hogy az öt éve egyedül élő kislány szociális képességei a felhők felett járnak). Ő az, aki nem lesz a kedvenced, de nem is utálsz, csak úgy van. (Ja, és igen, kedves Kemese Fanni, nyugodtan lehetett volna kicsit őrültebb? Könyörgöm, öt éve egyedül él, mardossa a bűntudat, ne legyen már ennyire hétköznapi és normális! Az emberiség olyan 90%-a megzakkanna a helyében, neki meg a legnagyobb különcsége, hogy néha-néha magában beszél? Azért idegesít ez ennyire, mert lehetett volna Pippából egy sokkal különlegesebb és furább karakter, ehelyett a jókislányos szerep helyett.)
Ruben: Kedves Ruben… Öhm… Gyere hozzám férjül!
Egyáltalán nem bántam volna, ha az egész történetet ő meséli el. Vicces, van stílusa, és ahogy Pippáról beszél, az elképesztően… Cuki? Még hányszor fogom ezt a szót használni?
Peter: Na, például ő miért mesélt? Mivel lettünk volna kevesebbek, ha ő nem leplezi le idő előtt magát, és mondjuk a, nem mondja el, hogy a kolóniára készül, b, nem mondja el, hogy oda is ért. Picit nagyobb lehetett volna a meglepetés, ha csak a végén kerül elő, mint valami slusszpoén.
Paul: Hiába mesélt csak egy fejezetet, azonnal megkedveltem, már az első mondatánál.
Gage: Az alapján a három mondata alapján elég nehéz bármit is írni róla, remélem, később még benne lesz. (Mert ő is nagyon kedvencgyanús. És még nem jár senkivel…)
Victor: Még! Még! Többet az ő koráról! (Legalább az ő múltjában akadtak elvarratlan szálak.)



APROPÓ…
·                   Amikor elkezdtem azon gondolkozni, mit tennék Pippa helyében, rájöttem, hogy valószínűleg bármit, csak ki abból a házból! Oké, én is elég antiszoc vagyok, de hogy öt év magány után ne jusson valakinek az eszébe, hogy mondjuk körülnéz a világban, hátha vannak rajta kívül is emberek… Szerintem nem butaság. (Oké, hogy megölnék a sápadtak, de ha amúgy is az öngyilkosság gondolatával kacérkodik, simán megérné kicsit szertenézni a nagyvilágban.)
·                   A sápadtak nekem egy kicsit… na jó, kifejezetten béna és súlytalan gonoszok voltak. Oké, jönnek, megöljük őket. Oké, többen jönnek, őket is megöljük. Jó, jön egy egész horda, előlük elbújunk. De most komolyan, a következő részben hogyan jelenthetnek még több fenyegetést? Egy bolygónyian lesznek? (Nagyon remélem, hogy be lesz dobva valaki/valami, ami veszélyesebb náluk…)
·                   Annyira lehetett tudni, hogy Gage fel fog éledni. Komolyan, a könyvekben akiről nincs leírva, hogy megölték, a csontjait a kutyák szerteszórták, a fejét pedig kitűzték a vár fokára, az egy kritikus pillanatban hirtelen visszatér. Mindenki Legnagyobb Meglepetésére.
·                   Hogyan izguljak két szerelmesért, amikor pontosan tudom, hogy mindketten odavannak egymásért? Itt szerintem tényleg lehetett volna választani, hogy vagy Pippa meséljen, vagy Ruben. Úgy még legalább lett volna valami pici izgalomfaktor…
·                   Aztán van az a pont, amikor az egyiket megtámadják a sápadtak, a másik megmenti, aztán a másikat támadják meg, és az egyik menti meg… Már kezdtem imádkozni, hogy ne ezt játsszák az egész könyvben, mert már durván kiszámítható.
·                   A kislánysápadt baromi jó, hogy belekerült. A génroncs pedig… #kedvencjelenet
·                   – Látod, drágám, ott jönnek a csúnya gonosz szörnyetegek? Szerinted mit csináljunk?
– Szerintem… Öhm… Mi lenne, ha elmenekülnénk?
– Jó ötlet! – mondá Ruben, majd elment szíve hölgyével horgászni, vadászni, virágokban gyönyörködni, olvasgatni és fütyülni tanulni. Gyerekek, nektek nincs életösztönötök?
·                   Ha Ruben tudta, hogy a Vörös Erdő káros lehet Pippára… Akkor szerelmeskedés helyett miért nem kerestek egy szimpatikus sápadtat, aki megharapja?
·                   Mellesleg a Vörös Erdő-dolog szintén baromi jó!
·                   Rubennek mi az édesjóanyja baja van a könyv végén? Miért nem árulja el Pippának, hogy ott van a nagybátyja? Szerintem itt még a könyv se érti saját magát: újra és újra elmagyarázgatja, hogy miért is követ el hatalmas hülyeséget… De aztán végül tojik minden logikus indokra, és mégis megcsinálja. (Oké, a félelmeit megértem szegény srácnak, de mitől jobb neki, ha egy hétig hazudozik?)

IDÉZETEK
         – Te lány vagy. Hallom a hangodból. Én pedig úriember vagyok. Az úriemberek meg nem bántanak lányokat. Bárhová követlek, ha van vized.
(Avagy a Miért szeretjük Rubent 22. fejezete)

– Megígérni könnyű, betartani nehéz.
(Az ehhez hasonló bölcs mondásoktól ments meg Uram, minket!
– Miért is kellett nekem mászni először? – kérdeztem összevont szemöldökkel.

– Mert nagyon jó volt végignézni, ahogy félmeztelenül, a passzentos fekete nadrágodban felküzdötted ide magad.
(Tipikus YA-s poén, de legalább vicces.)

MIT VÁROK A KÖVETKEZŐ KÖTETTŐL?
Legyen ugyanilyen izgalmas. Szerepeljen benne Ruben. A fiatalok legyenek benne ugyanilyen cukik, és… Legyen benne valami baromi nagy csavar!
Amitől már előre félek: valakit elvisznek kísérletezni a laborokba, és az egész ilyen Tizenharmadik Kerületes „mégsejóhelyajóhely” dologgá válik.

CSILLAGOZÁS: Úgy tűnik, ez anno csúnyán kimaradt, szóval megdobom egy négy csillaggal a könyvet, remélem, nem lövök teljesen mellé...