2018. október 22., hétfő

Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek


Kedves Pokoli szerkezetek trilógia!
Nem erről volt szó.
Tudod, nekem most tanulnom kéne. Most lassan fel kéne öltöznöm és elindulnom a suliba. A helyére igazítani a takaróm, válaszolni pár cuki ember kommentjére az előző poszt alatt, én pedig egy határozott puffanással leültem erre a székre, és levelet fogalmazok meg hozzád. Hozzád, aki…
Nos, nézd. Ebben az évben olvastam jó könyveket, rengeteget, amiktől csak úgy lubickolt a szívem. Nem te vagy köztük az első, ezt tudnod kell. De állítom, hogy az Év Legnagyobb Meglepetése-cím így októberben a tiéd, és esélyes, hogy nálad is marad.
Cassandra Clare-től már olvastam A Végzet Ereklyéi összes szenvelgős részét, amit szerettem is. Tényleg. De valahogy nem tudott igazán megfogni, kicsit azt éreztem, hogy kinőttem én már ezeket a szerelmi háromszöges-világmegmentős YA-kat.
Nem tudom, hogy az én ítélőképességem romlott le ennyire, vagy a Pokoli szerkezetek szárnyalta túl ennyivel az elődjét, de az biztos, hogy sokkal-sokkal-sokkal-sokkal jobban tetszett. Sokkal.



ELSŐ BENYOMÁS: A borító külön hangulatot ad az egésznek – mintha tényleg egy 19. századi festményt látánk. A címek viszont… Nyehh. Cassandra, te ennél sokkal többre vagy képes! Tudod hány „Az angyal”, „A herceg” és „A hercegnő” kereng már szerte a nagyvilágban? Ja, igen, tudod. Ja, eredetileg az „angel” előtt van egy „clockwork” is. Csak mi szegény magyarok, még a könyvcímekből se jut nekünk annyi, mint a gazdag amcsiknak! Viszont az egész sorozatcímért jár a pacsi, elég ötletes – az már az én egyéni szociális problémám, hogy valahogy sose vonzott túlságosan ez a felirat a borítón.

FÜLSZÖVEG: Cassandra Clare köszöni szépen, jól van. Felépített egy viszonylag átgondolt világot, saját szabályokkal, sajátforma lényekkel, saját szervezetekkel… Most pedig kényelmesen lubickol benne, és határozottan nem akar kijönni onnan.
Ami nem is csoda. Nem csak azért, mert ez egy kellően komplex univerzum, ami már összeforrt Cassandra nevével, hanem azért is, mert szerencsére elég tágas világ, bőven van benne hely még egy tucat történetnek. Árnyvadászok ugyanis mindig voltak (oké, nézd meg a mitológiát, mindenesetre elég régóta boldogítanak minket), még a 19. században is. Ahol pedig árnyvadász van, ott pedig a lehetséges bonyodalmak száma máris úgy ezerszeresére nő.
Tessa természetesen ezt nem tudta. A szürkeszemű lány csupán a bátyjához indult Amerikából Angiláiba nénikéje halála után. Számított arra, hogy megváltozik az élete… De azt még a legvadabb álmaiban se gondolta volna, hogy egy teljesen új világba csöppen, árnyvadászokkal, intézetekkel, világpusztításra készülő Magiszterekkel, és persze Will Herondale-lel és Jem Carstairs-szel, a két parabatai-jal, akiknek a sorsa örökre összefonódik Tessáéval.
De Tessa ezt se tudta. Hogyis tudhatta volna, ha valójában még azzal se volt tisztában: ki ő? Milyen vér folyik az ereiben, ki teremtette, és miért?

VÉLEMÉNY: Nem is tudom, hol kezdjem…
A Végzet Ereklyéit már túl régen olvastam ahhoz, hogy emlékezzek belőle mindenre. Vagyis többre annál, hogy Jace-nek ötezer vezetékneve volt, legalább ugyanennyi Jonathan szerepelt a könyvben, és szerelmi háromszögek közepette való démongyilkolászás volt a téma. Egy kicsit furcsán is éreztem magam, mikor belekezdtem a Pokoli szerkezetekbe, egy kicsit újra is kellett tanulnom a világot (például azt, hogy honnan ismerős az a fránya Herondale név).
De talán jobb is volt így. Ugyanis, már ha jól emlékszem, a Mennyei Tűz Városa (vagy egy másik könyv, a csuda tudja) lelő pár poént, ami nagyon-nagyon izgalmassá teheti a történetet, ha az ember csak annyit tud, hogy volt ott valami szomorú dolog Tessával… És, mint kiderült nem ugyanaz, mint amire az ember emlékszik.

Mindenek előtt beszéljünk kicsit a történetről. Cassandra alapvetően meghagyta a szokásos felépítést: vér, izgalom – szerelmi nyavalygás – árulás – szerelmi bánat – vér – egy csipetnyi szerelmi öröm, de aztán – veszekedés – vér – démonok – szerelmi nyavaly… A csudába is, írhatnék egy tökéletes Cassandra Clare könyvet! (Egy mondén – árnyvadász – vámpír – boszorkánymester – ördög szerelmi ötszöget tervezek bele. Na jó, nem bánom, nem diszkriminálok senkit, jöhet egy vérfarkas is!)

Viszont az igazság az, hogy bárhogy is cikizem az írónőt, meglehetősen jól mozog ezzel a történetfelépítéssel. Az izgalom meglehetősen izgalmas – és ezt onnan tudom, hogy olvasás közben jó pár bekezdést csak úgy átugrottam a szememmel. Márpedig nálam ez nem az unalom jele (na jó, Esterházy Péter ne bízza el magát: nem CSAK az unalomé), hanem annyira féltem a hőseinket, hogy egyszerűen muszáj… Én nem, nem bírom ki, hogy ne lapozzak előre egyet, mert beleőrülök az izgalomba.
A szerelem pedig… Sokkal de sokkal jobb, mint a Végzet Ereklyéiben! Végre nem három, az emberi kommunikációra képtelen gyerek szaladgál előttem, hanem igenis igazi karakterek, igazi drámákkal, igazi titkokkal, amiket tényleg logikus, sőt önzetlen, hogy nem mondanak el egymásnak. Annyit imádkoztam ezért, hogy végre legyen egy olyan könyv, ahol a szerelmi drámák nem béna kommunikációs hibákból fakadnak!
Ez pedig egyébként nem csak a főszálon volt megtapasztalható. Hogy messzebbre ne menjek, Charlotte és Henry (ez nem spoiler, a könyv elején már házasok) is eszméletlenül cukik voltak.
Csak. Csak azért zavart. Aki olvasta, az sejtheti, hogy mi, de mindenképpen megtudja a spoiler után (komolyan ezekről félek kritikát írni, minden egyes lelőtt szóért kár).
Ami pedig az árulásokat, váratlan csavarokat, hatalmas fordulatokat illeti… Annyit agyaltam ezen a könyvön, hogy azt hittem, egyszerűen nincs olyan megoldás, esemény, végkifejlet, amire ne gondoltam volna. És volt. Nem holmi légből kapott ötlet, hanem tényleg az igazi értelemben vett óriáscsavar (amit, khm, nagyon rendesen el tud rontani, ha előzőleg olvastad a Végzet Ereklyéit, ha még nem fejeztem volna ki elég világosan).

De ugorjunk is a szereplőkre! Mert amíg a Végzet Ereklyéiben olyan kábé középoké karakterekkel voltunk megáldva (egypár üdítő kivétellel persz) a Pokoli szerkezetek itt is nagyot alkot.
Szinte nem is volt olyan szereplő, akit ne kedveltem volna meg, ne került volna közel a szívemhez. Az erős, kitartó Charlotte, a kicsit habókos Henry, az aranyszívű Jem, és Will (aki eléggé hasonlít Jace-hez ahhoz, hogy kiderüljön, milyen férfi is Cassandra Clare titkos álompasija, de közben mégse kapunk egy teljes karakterismétlődést), Sophie, aki… Mondjuk úgy, hogy zseniális, de még Lightwoodék is, na meg persze Bridget! Holnap egész nap ír balladák után fogok kutatni, az már biztos! (Igen, a szereplőkkel ellentétben engem nem idegesített a kornyikálása.)
Emlékszem, az előző sorozat kapcsán panaszkodtam arról, mennyire buták is a mindenkori főgonoszok. Hála az Angyalnak, hogy nem kell itt ugyanezt elmondanom. Oké, oké, nincs spoiler, de annyit azért hadd jegyezzek meg: itt tényleg zseniális elmével állnak szemben a hőseink, aki tulajdonképpen tökéletes tervet kalapált össze.
Nem említettem még a főszereplőt: Tessát. Pedig szerettem. Pedig nehéz megkedvelnem az ilyen könyvek főhőseit, túl átlagosak, túl láttammárilyeneket-ek, de Tessa valahogy belopta magát a szívembe, megszerettem őt – főleg, mert viszonylag ritkán csinált teljes butaságot. Már egy YA- hősnőhöz képest. Emellett borzalmasan szereti a könyveket. Ez alapvetően egy tök jó írói fogás, mert pontosan lehet tudni, hogy az összes olvasó rögtön a szívébe zárja a lányt, hiszen a 99%-uk valószínűleg maga is szeret olvasni (különben miért bújnának egy regényt?). De emellett tökéletes hobbi is – abból a szempontból, hogy elég néha-néha benyögni egy címet, és már le is van tudva ez a szál.
Máshol. Mert a Pokoli szerkezetekben Tessa TÉNYLEG szeret olvasni, idézget a könyvekből, bennük él, az életét is könyvek alapján próbálja felépíteni, nem csak ábrándos tekintettel ül a lugasban felettük, és várja a herceget. És, ahogy olvasod a könyvet, pontosan tudod, hogy az adott regényeket nem csak Tessa kedveli. Hanem Cassandra is – de legalábbis elolvasta őket, az összes 19. századi klasszikust, és romantikust, amiről csak szó van.

És itt térjünk is át a korra, amiben a regény játszódik.
Először nagyon féltem tőle. Valljuk be: Claryék története egy ízig-vérig 21. századi mese volt, rengeteg kalanddal, izgalommal, akcióval, mai szlenggel, mai hétköznapi problémával… Ráadásul az írónő kvalitásai felől is voltak kétségeim: megírt ugyan egy viszonylag jó tiniregényt, de valljuk be: ezerszer könnyebb a saját korunkban eltájékozódni, mint 100 évvel ezelőtt.
De kellemesen csalódtam. Bár történész nem vagyok, így nem igazán tudhatom, hogy stimmel-e a kor, a technika, a társadalom, meg még az a kismillió dolog, ami különbözik a mai világunktól, de egy biztos: a nyelvezet szintjén kifejezetten jól teljesített a könyv. (Nem számítva azt az egy „pasiruhák”-kifejezést, bár lehet, hogy ott csak a fordítás volt rossz…) De a szereplők gyönyörű hosszú mondatokban beszélnek, érzelmektől eléggé túlfűtve, akárcsak egy szép, 19. századi regényben…
És azt hiszem, ez a titok nyitja. Cassandra Clare lelke valahol ott ragadt a 19. században, ahol nemes lelkű úrfiak és ábrándos tekintetű (de azért, ha kell harcias) kisasszonyok mondanak hosszú, szerelmes monológokat, miközben egyszerű, de bölcs szolgálójuk az ajtóban hallgatózik, és a pincében Verne egyik habókos tudósa ügyködik egy teljesen forradalmi találmányon… Így aztán a könyvének is kifejezetten jól áll ez a kor – meg az a csipetnyi 21. század, ami belekeveredik, és igazán egyedivé teszi.

A stílus pedig… Nos, elsőre semmi különös. Csak amikor már egyszerűen nem tudod letenni a könyvet, akkor válik gyanússá, hogy valamilyen mágiát használ az írónő… (Vagy csak egyszerűen jól ír. Khm.)

És ez a mágia végig meg is marad. Hiába tudtam a könyv végén, hogy ez azért soha nem pályázhat a Világirodalom Remekműve-címre, valahogy mégis annyira megérintett, ahogy csak a legjobbaknak sikerül. Tegnap fejeztem be A hercegnőt, és kicsit még ma is a hatása alatt vagyok. (A „kicsit” azt jelenti, hogy ma is búvalbéllelt képpel mászkáltam össze meg vissza.) Ez olyan Titanic-effektus: tudom, hogy nem teljesen érdemli meg a mű, hogy szétbőgjem rajta a fejem kicsikét szomorú legyek, de… De ha már mégis sikerült elérnie, akkor aztán még inkább gratulálnom kell neki.

Szóval, Cassandra Clare, gratulálok!
CSILLAGOZÁS: 4,5 (a fél csillag levonása nem csak azért történik, mert sznob módon még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy egy igazi remekművel van dolgunk, hanem olyan dolgok miatt, amiket bővebben kifejtek a spoiler alatt.)

Ami most indul. Szóval innentől SPOILEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEEER

APROPÓ
·        Észrevettétek már, hogy ha összemixeljük a Clary és a Tessa neveket, akár Cassa-t is kaphatunk? (Nem, ez nem összeesküvés elmélet, csak egyszerű érdekesség.)
·        Csak nekem nem tűnt fel, hogy éppen a szóban forgó három család dicső leszármazottai harcoltak pár évvel később a Végzet Ereklyéiben? Oké, csak nekem. Bár mentségemre szóljon, Jace vezetékneveivel egy nagyobbacska folyót lehetne rekeszteni…
·        A versek valami csodálatosak!
·        Ami viszont okozott egy kis szemöldökráncolást, az… Jessamine. Szellem-Jessamine. Én értem, hogy YA-sorozatban fő(bb) szereplőt megölni olyan, mintha az m2-n élő adásban vernél agyon pár kiscicát, de ha már egyszer elszántad magad, kedves Cassandra Clare, hogy kinyírsz valakit, ne ijedj meg tőle annyira, hogy aztán jól vissza is hozod. Kezdem érezni a Harry Potter-feelinget, amikor már nem tudok senkiért izgulni, hogy jaj, csak meg ne haljon, mert tudom, hogy úgyis vissza fog kalamolni szellemként Dumbledore, csak hogy engem bosszantson.
·        Azt viszont megértem, hogy Jem végül „csak” néma testvér lett. Már az is kicsapta a biztosítékot pár rajongónál, hogy az írónő megemlítette, hogy Will hetvenévesen, hosszú és boldog élet után elhalálozott… (Soha rosszabb sorsot senkinek!)
·        Ja, és Team Buford!

ÉS MOST BESZÉLJÜNK A SZERELMI HÁROMSZÖGESDIRŐL…
… amin már három napja gondolkozom, hogy végülis mit is mondjak róla.
Hazugság lenne azt állítani, hogy kizökkentet az olvasásból, vagy elvett valamit az élményből, de ugyanakkor azt se tudom mondani, hogy pillanatokra ne éreztem volna valami kényelmetlen érzést, amikor Tessa azon sírt, hogy két fiúba is olthatatlanul szerelmes. Egyszerűen nem volt hiteles.
Nem csak azért, mert az „egyszerre egy fiú, nem kettő, nem öt”-elvet vallom, bár nyilván ez is közrejátszik. De oké, tegyük fel, hogy Tessa boszorkánymester-angyal-démon-árnyvadász keverék, és ennek a fajnak a különleges tulajdonsága az, hogy egyszerre két férfiba szerelmes. De még így is azt éreztem, hogy hiába mantrázza a lány három könyvön át, hogy ő mindkettőt, ugyanannyira, ugyanúgy, hogy az egyikük eléggé a friendzone-ban van. És nem Will az.
Mármint ha megtudod, hogy életed szerelme, a vőlegényed meghalt, és az az első dolgod, hogy virgoncan lefeküdj a barátjával, abból én azt érzem, hogy egy icipicit te is megkönnyebbültél a hír hallatán, nemhogy gyászolnád szerencsétlent. (Az a jelenet… Az mégis mi volt? Miért akarta Cassandra Clare, hogy megutáljam Tessát ÉS Willt egyszerre? Szerintem nyilvánítsuk meg se történtnek, húzzuk ki a könyvből, és felejtsük el ezt az akciót, és akkor nem kell megkérdeznem magamtól, hogy miért is vagyok képes ezután még mindig csak fél csillagot levonni.)
Véleményem szerint sokkal ügyesebben meg lehetett volna ezt a szerelmi kavalkádot oldani – tulajdonképpen bárhogy. Még az a klisés történet is jobb lett volna, miszerint Tessa lassan ráébred, hogy sose szerette Jemet, összejön Willel, leél egy boldog életet vele, majd találkozgatni kezd az időközben néma testvérré vált Jemmel, akivel a barátságuk lassan szerelemmé alakul, majd a fiú visszaváltozik, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Oké, ez sem valami nagy szám, de legalább nem kapok tőle agyérgörcsöt, és legalább nem hozható ki belőle az tanulságnak, hogy ha egyszerre két srácot szeretsz, akkor fagyaszd le az egyiket, míg a másik ki nem hal.

2018. október 14., vasárnap

Bencze Blanka: Pulcsiban alszom


Kedves Pulcsiban alszom!

Most biztosan azt kérdezed: miért?

Miért olvasok még mindig hozzád hasonló magyar gimis lányregényeket, ha már kismillió cikkben, kritikában, listában felsoroltam, pontosan mi bajom is a hozzád hasonló egyedekkel. Körülbelül a hozzád hasonló művek 95%-át meglehetősen utálom, míg a többi csak szimplán annyira unalmas és érdektelen volt, hogy már azt is elfelejtettem, hogy léteznek egyáltalán. Szóval nem lenne értelmesebb végleg szakítani ezzel a zsánerrel… Békén hagyni a hozzád hasonlóakat, és olvasni más, értelmeset?

Nos, nem.

Egyrészt azért, mert ha éppen túl sok jó könyvet olvasnék, és nem tudnám értékelni egyiküket-másikukat, kell valami, ami megmutatja, mi is az igazán rossz. Ilyenkor pedig szinte nem nyúlhatok mellé azzal, ha egy ilyen rózsaszín borítós kis csodát választok ki…

Na jó, de. Mert igenis van egy csomó olyan lányregény (ez de 19. századisan hangzik), amik ha nem is a világ legnagyszerűbb művészeti alkotásai, azért megállják a helyüket. És még mondanivalójuk is van… Tudom, rém fura.

Szóval nem, egy szóval se állítom, hogy az összes hasonló regény az ördög kisinasa lenne… Csak azt, hogy a legtöbb. Mert hiába tudnék én felmutatni pár ellenpéldát, az ifjúsági gimiregények közül mintha csak azok lennének az igazán jellemzőek, amiktől instant fejfájást kapok. Tudom, tudom, más műfajoknál is van, hogy az igazi kincsek rejtőzködnek, és nem igazán népszerűek, de mintha erre a zsánerre sokkal jellemzőbb lenne a pocsék művek túlértékeltsége.

A Pulcsiban alszom olyan 79% körül lehet a molyon. Oké, nem 90, egy szavam se lehet, de… Azért egy picit sokallom.



ELSŐ BENYOMÁS: Ha valamit, hát ezt mindenképpen dicséret illeti. A borító kellően figyelemfelkeltő, van rajta pulcsis lányka, mérleg, és, bár rózsaszín, nem ízléstelenül csicsás.
A cím hasonlóan telitalálat. Egyrészt, valamiféle bensőséges közeget teremt az olvasó és Málna között. Másrészt pedig gyönyörű szimbólumot rejt magában: a fázás amellett, hogy az anorexia fő tünete, egyben Málna elszigeteltségét, fagyos szívét is jelöli…
Oké… Nyugi, lélegezz mélyeket! Már nincs magyarórád, már nem bánthatnak! Nem kell minden szösszenetnyi betűhalmazhoz dicsőítő elemzést írnod… Nyugi. Nyugi.
Szóval a cím tetszett, mert aranyos és figyelemfelkeltő. Szóval ezekért máris körmölhetek be egy mezei pirospontot az írónak meg a kiadónak – elárulom, másért nagyon nem lesz… Jöjjön is például a

FÜLSZÖVEG,
amiről megtudhatnám, hogy mégis hogyan sikerült megalkotni?

Málna egy átlagos középiskolás lány.
„Légyszi, ne vegyél meg! Nem akarok pénzt hozni, hagyj csak itt a boltban, kérlek, naaa” – rimánkodik mindjárt az első mondat. De komolyan, nem sikerült ennél klisésebb mondatot összehozni? Esetleg még egy szőke herceg kék szemei, szerelemtől lángoló szívek, pillangók a gyomorban (pfujj)…

Volt.
Húúú, micsoda váratlan fordulat! Szóval a tökéletesen átlagos főhősnőről kiderül, hogy mégis különleges? Neee, én még ilyet soha, sehol…
Eddig két mondatot írtak le, és már úgy érzem, hogy egy kliséhalmaz felett ülök (nyilván alaptalanul, höhö).

Amíg csak egy nagy csalódás után már semmi más nem érdekli, csak az, hogy mit mutat a mérleg. Egy idő után nem fontosak sem a barátok, sem a suli, csakis a kalóriák és a dekagrammok. Óriási, bő, fekete cuccokban jár, és folyton fázik. Pulcsiban alszik.
Na, kezd izgalmasabb lenni a sztori. Anorexiás, sőt, bármilyen lányt főszereplőnek megtenni – ehhez igazán nagy bátorság kell. Magyar YA-kategóriában még csak nem is láttam ilyet, de máshol se nagyon, mert ugye egy ilyen betegséget felépíteni nem egy laza ujjgyakorlat: rengeteg utánajárást és empátiát és egyéb beleérző cuccokat kíván.

Bencze Blanka még maga is az érettségi előtt áll, pontosan látja korosztályának problémáit, beszéli a nyelvüket, ezért is lett első regénye a Rólad – Neked Könyvek első darabja.
Miért, miért nem akarjátok, hogy az emberek (jó, a kiforrott stílusú emberek) azonnal a sutba vágják ezt a könyvet? Oké, egy kislányt lehet, hogy megfog az, hogy az írónő még mindig gimis, de mondjuk ha egy félmondatban megemlítenék azt is, hogy maga is küzdött anorexiával, máris nyugodtabb lenne a szívem. Az esetleg azt üzenné, hogy egy valóban hiteles könyvet tartok a kezemben, nem egy gimnazista kislány képzelgéseit. De tudom, tudom, nem én vagyok a célközönség… *könnyeit nyelő unikornis képe*

Fanyar humorral, pontosan ábrázolja az anorexiát, a testképzavart, a családokban tátongó űrt, miközben mesélő stílusa magával ragad, és talán a végén mégis minden elindul valamerre jó felé.
Valamerre. Jó. Felé.
Ez mégis mi? Mert hogy nem egy profi kiadó profi könyvének profi fülszövegének utolsó három szava az biztos. Esetleg mondjuk „jó irányba”, vagy „minden jóra fordul” – ha már ragaszkodunk ahhoz, hogy elspoilerezzük a tartalmat. (Igen, tudom, hogy ott van az a talán szócska, de ugye nem én vagyok az egyetlen, aki már automatikusan leszűri, hogy itt bizony happy end lesz? Mondhatnátok persze, hogy kis rózsaszín könyv, mégis mit várok – na de azért még nem kéne leírni a befejezést a borítón.)

VÉLEMÉNY:
*megássa a sírját, belefekszik, magára lapátol egy kis földet, hogy a tizennégy éves lányok (alias a világ legveszélyesebb faja) ne bukkanjon rá olyan könnyen*

Megvannak a „Mit ettem ma?”-bejegyzések és videók? Tudod, amikor a blogger/vlogger elvtárs színes szagos képekkel teletűzdelve mutatja be aznapi menüjét.
Őszintén szólva engem ezek mindig is a legteljesebb mértékben hidegen hagytak. Ha nem szeretem az adott kaját, minek nézegessem, ha meg szeretem, miért is kínozzam magam, egyszeri éhes kollégistát a látvánnyal?
És ha te is hasonlóan vagy vele, akkor valószínűleg csalódásként fog érni: a Pulcsiban alszom egy végtelenül hosszú, néhol történetszálakkal megtűzdelt, de meglehetősen egyhangú „Mit ettem ma?”-bejegyzés. De annyira, hogy az már egyenesen idegesítő.
Mert értem én, Málna anorexiás, az élete a kalóriák körül forog, nyilván nem fog a drogproblémáiról írni, ha azok nincsenek, de olyan szinten kiszorul a saját könyvéből, hogy az anorexián kívül egyetlen főbb jellemvonását sem ismerjük meg. Na jó, kicsit szarkasztikus, de könyörgöm: 2018 van, ki nem az? Máskülönben egy totál átlagos sablonbaba, aki szeret főzni (MERT ANOREXIÁS), szereti a volt barátját (EZÉRT ANOREXIÁS), rossz a családja (EZÉRT IS ANOREXIÁS), és bírja az állatokat meg a természetet. Hú. Ez is egészen egyedi.
Kicsit az az érzésem, hogy Bencze Blanka akart írni egy könyvet az anorexiáról, a küzdelmeiről, de mivel tudta, hogy egy ifjúsági regénybe szereplők is kellenek, kötelességből csepegtetett is bele párat, hogy jobban élvezzék a kicsik, és még valamilyen sablontörténetet is felhúzott rá… De igazából a sztár nem Málna itt, hanem a betegsége.

És becsületére legyen mondva: az anorexia része a dolognak kifejezetten jól sikerült. Akármennyire is volt benne az írónő ebben az egészben, azért legalábbis alaposan utánajárt a tüneteknek, na meg persze a fiatalokban tomboló érzéseknek. Nem vagyok a téma szakértője, de szerintem Málna problémái hitelesen vannak megrajzolva – külön kedvencem volt az, hogy nagyon is tisztában van vele, hogy anorexiás. Csak éppen nem nagyon tesz semmit ellene.
De ezen kívül nekem nem nagyon áll meg a könyv. A történetben (amellett, hogy fele ennyi terjedelem is bőven elég lenne hozzá) kliséket halmozunk egymásra. Az új fiú, aki pont a főhősnő mellé telepszik le… A munkamániás szülők, akiknek egy percük sincs édes kicsikéjükkel törődni – oké, ezt majd beveszem, ha nincs minden oldalon egy közös vacsi, anya-lánya shopping, vagy wellness-hétvége, amiket Málna készséggel ellóghat, hogy aztán nyiválkolhasson azért, miért nem csinál vele anyuka több közös programot. És nyilván ismét a budai villák rózsaablakán keresztül szemléljük ezt a rideg és kegyetlen világot… Milyen bonyolult lenne már, ha Málnának magának kéne megtermelnie a bébirépáravalót?
A szereplőkről pedig még bővebben fogunk beszélni a spoiler alatt, de egyelőre megnyugtatok mindenkit: senkire nem illik a gárdából az „egyéniség” szó (na jó, legfeljebb a pszichológusra).
Az iskolás részek viszont nagyjából élethűre sikerültek. Azért nagyjából, mert van pár logikai baki (amennyi órát Málna ellógott, azért már kicsit több járna egy tanári-baráti beszélgetésnél, és elég ritkán fordul elő, hogy azok és csak azok álljanak bukásra tavasszal, akik egyes dolgozatot írtak), de például amikor az osztály a tanár egyik kérdésére (vagy viccére, emlékszik a csuda) méla közönnyel válaszolt, sűrűn bólogattam. Igeeeen, ez az én volt osztályom!
És a stílus… Nem tudom, hogy csak a jelen idő zavart-e meg, de kicsit szétesett nekem a szöveg, valahogy nem tudott behúzni, mint a többi könyv. Valamint kiosztok egy mezei feketepontot azért, mert használta az „ez itt az anyám, Lívia” – mondatot. (Vagy csak én nem emlegetem magamban anyukámat a keresztnevén?)
Adva van tehát egy könyv. Kicsit bénácska a történet, a szereplők kicsit klisések, a stílusban még van hova fejlődni… De egy 19 éves lány munkája. Alig lehet idősebb, mint én. És hát jól bemutatja az anorexiát, szóval legalább próbálja jó útra terelgetni a fiatalokat, hogy egyenek, kérjenek szakértőtől segítséget, és…
Hupsz. Nem. Spoilerben minden a könyv végéről, ahol a dolgok nem pusztán megbolondulnak, hanem kapunk a nyakunkba egy kis vérvegán propagandát is. Aki akar, nyugodtan olvasson itt tovább, aki úgy dönt, hogy mégis nekiáll a könyvnek, attól itt elbúcsúzok. Csak egy jó tanácsot hadd adjak: lányok, ne higgyetek neki!

Szóval innentől: spoiler!
Aminek az elején hadd számoljak be gyorsan a szereplőkről, mert mégiscsak, tartsuk magunkat a jó szokásokhoz, még ilyen vészterhes időkben is!

SZEREPLŐK
Málna: Semmi kifogásom nincs ellene, de sok pozitívumot se találtam benne. Kicsit kevés…
Áron: Áron a már jól megszokott tiniregény-álompasihoz mérten egy hosszú-hosszú bevásárlólista, amit Bencze Blanka alkotott meg. Legyen kedves, legyen érzékeny, legyen vegán (felmenne bennem a pumpa, de még nem hagyom neki), szeresse a cuki állatokat meg József Attilát, és drogozzon egy kicsit, mert az menő meg rosszfiús, és minden kislány álma, és miután kigyógyult, diagnosztizálja úgy magát egy baráti beszélgetésben, mintha végzett pszichológus lenne.
És persze mesésen gazdag. Komolyan, felajánlok egy mezei pirospontot annak az írónak, akinél a srác nem rendelkezik
a, medencével
b, télikerttel
c, toronyórával, láncon.
Ja, és Áron rohadtul nem szimpatikus… De ezzel még várjunk.
Belián: Szegény gyerek…! Komolyan mondom, az egész kis kavalkádban őt sajnáltam a legjobban. Vár egy fél évet a csajára, aki nem hajlandó még meghallgatni se, aztán a végén az kidobja őt, mert libamájat falatozik! (És különben is… BELIÁN? Ez… Könyörgöm, mondd, hogy a vezetékneve!)
Szülők: Azokról is megvan a véleményem, akik egyetlen csemetéjüket Málnának keresztelik. (Itt hívom fel mindenkinek a figyelmét: ha valaha is megbolondítanának annyira a hormonok, hogy édes magzatomat Málnának, Epernek, vagy Ribizlinek keresztelném, egyszerűen üssetek le!) Az apuka egyáltalán nem szerepelt a könyvben – végülis ez is egy döntés, róla legalább elhiszem, hogy nem törődik a kis Málnával. Az anyukáját ennél már jóval többet látjuk, de sajnos ő is csak a szokásos karrierista anyát hozza, akinek egyetlen jellemvonása az, hogy a munkája fontosabb neki, mint méhének gyümölcse. (Bocs… )
Mici: Ellentmondásos karakter. Mármit nem maga a személyisége: egyértelmű, hogy azon pszichológusok táborát gyarapítja, akiknek maguknak is elkelne a szakértői segítség. Ez tiszta. Az viszont nem, hogy vajon jó dolog-e, hogy belekerült…
Egyfelől igen. Valljuk be, a könyvekben sokszor kezelik ultimate ütőkártyaként a pszichológusokat, akik egy határozott csapással rombolják le minden démonunkat. Ez pedig nyilvánvalóan nem igaz: ez is csak egy szakma, itt is lehetnek kóklerek. Talán a kislányok lelkének, akik ezt a könyvet bújják, még jót is tesz az, hogyha látják: a pszichológussal is lehet probléma, és egyáltalán nem kell bűntudatot érezniük, ha esetleg a szakember nem segít rajtuk.
De tovább kell lépni. Mindig van másik ember, másik lehetőség, ahova fordulni lehet – lehet, hogy épp a százegyedik pszichológus hozza el a gyógyulást. De az legalább igazi gyógyulás lesz. NEM ÚGY, MINT…

És akkor beszéljünk egy kicsit a könyv ÜZENETÉRŐL:
Nem. Nem. Nem és nem.
Az anorexia egy betegség. Nem múló depi, ideiglenes rossz hangulat – egy komoly lelki baj, ami súlyosabb esetben halálhoz vezethet. Elvileg az írónő is tudja ezt… Akkor miért? Miért bagatellizálja el ennyire?
Senki, soha nem fog semmilyen nyavalyájából meggyógyulni csak azért, mert belenéz egy cuki fiú két szép szemébe. Igen lehet, hogy éppen jobban érzi magát az ember lánya, sőt még rendesen is tud étkezni – egy darabig. Aztán szakítanak. Aztán pedig már ott is fog kopogtatni az ajtón a régi-új ismerős, jó barát: az anorexia. Nem kell nagy pszichológusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: egy szerelmes csók legutoljára a Hófehérkében gyógyított, de ott se volt valami hiteles.
De ezzel a kurta-furcsa befejezéssel még nem is lenne annyi baj, ha a mű célközönsége nem a 13-14 éves kislányok félelmetes csoportja lenne, de az! Pont a legbefolyásolhatóbb réteg, akik, ha azt olvassák a kedvenc rózsaszín-fehér könyvükben, hogy pszichológushoz menni időpocsékolás, mert az amúgy se segít senkin, vajon mit fognak csinálni? Na vajon? Okosan bólogatnak anyukának, amikor az látja, hogy komoly a baj, ellógják a pszichót, és bandáznak a titkos szerelmükkel, aztán pedig nagy szemekkel csodálkoznak majd, hogy a rózsaszín köd nem orvosság?
Mert, aki nem olvasta volna a könyvet, annak röviden összefoglalom a tartalmát: Málna anorexiája eltűnik, elpárolog, elszublimál a magas egekbe, mert beleszerelmesedik Áronba, a drogos szépfiúba. Meg a vegán életmódba (bocs, szóval a Szent Vegán Életmódba), és ezek együttes hatása köztudottan kikúrálja az embert az anorexiából.
Bencze Blanka valószínűleg persze nem akart rosszat, de így sikerült. Talán ha belerakott volna egy másik, hozzáértőbb pszichológust, akkor állva tapsolok neki, hogy meg merte mutatni a szakma árnyoldalát is, de így… Konkrétan csak a rosszat látjuk benne.

És akkor, ha már itt tartunk, szenteljünk egy röpke kitérőt a veganizmusnak (vagyhogyhívjáknak) is.
Nézzétek: én nem szólok bele, hogy ki mivel tömi magát szabadidejében. A vegánokat kifejezetten támogatom is: minél több salátát ropogtatnak, annál több finom rántott husi jut nekem. Egyedül attól megy fel bennem a pumpa, amikor valaki fals érvekkel próbálja megindokolni, miért is azt a menüt választja, amit.

„– A méz is állattól származik, az az elraktározott élelmük, mi, vegánok azt nem vesszük el tőlük. Semmi, amihez bármilyen élőlénynek köze van.”

Egyrészt: ez az utolsó mondat így nettó baromság. A növényeket is állatok eszik, ergo elég sok közük van hozzá, másrészt… Kedves Áron (és Blanka)! Ugye nem nekem kell felvilágosítanom titeket arról, hogy a növények is élőlények a tudomány jelenlegi állása szerint?
Másrészt a könyv utolsó fejezeteiben a világot egyértelműen két részre lehet osztani: vegánra (alias: hófehér angyalokra) és nem vegánra (alias: patás kis luciferekre). De tényleg, ez kicsit egysíkúra sikerült: a jófej főszereplők jófejek, mert nem fogyasztanak állatot (bocs, állati eredetűt), a jófej mellékszereplő, ha más nem, legalább vegetáriánus, a gonosz szülők pedig bőrgatyát hordanak, a szemetek.
Az anyuka reakciója pedig, mikor Málna bejelenti neki, hogy vegán lesz, minimum fura. Vagyis hiteltelen. Biztos vagyok benne, hogy Blanka sok negatív reakciót kapott az étrendje miatt (ha nem találtátok volna ki, ő is vegán), de nem kellett volna feltétlenül beemelni ezeket a könyvbe. Az anya, aki le se… Szóval akit nem érdekel, milyen fura diétát tart éppen a lánya, vagy nem látja, hogy fogyott vagy húsz kilót a kicsike, nem fog hirtelen ajtócsapkodós veszekedésbe kezdeni azért, mert félti a lánya egészségét…

APROPÓ
Kapy csak nekem tűnt egy kicsit… Izé. Túl kedvesnek?
És igen, végre egyszer feltűnt egy hiba egy könyvben nekem is, amikor nem is kerestem kifejezetten! (Amikor a kávézóban Beliánt következetesen Áronként említette, én meg sokkot kaptam, hogy az most hogy került ide.)

A VÉGE
Málna kidobja Beliánt, mert az képes libamájat enni. Pfuj. Nem is értem. (Majdnem bűntudatom támadt a vasárnapi rántott hús felett. De csak majdnem.) Összejön Áronnal, aki soha nem tenne ilyet. És… Ennyi.
Málna fél éven keresztül hazudott az anyjának. A tanárainak. A nagyszüleinek. Mindenkinek. Következmények? Ugyan, semmi, legfeljebb egy kis boldoganélés, megnemhalás! (Szintén kiváló üzenet a fiatalságnak.)
Málna megjárta az anorexia legmélyebb bugyrait, maga mondja, hogy szinte minden tünet kijött rajta… Következmények? Ugyan már!
Ez a befejezés mindössze a szerelmi szálat zárta le, a kajásat csak látszólag (igen, ezt már megbeszéltük), Málna családja, az anyukája, a leromló iskolai teljesítménye, a barátai… Egyik sem kap egy minimális, félmondatos „amúgy minden jóra fordultat” se!
Ez pedig így kevés… Nem tudom persze, hogy jön-e második rész, vagy ilyesmi, de ennek a mesének szerintem ki kellett volna töltenie az egész könyvet. Nagy kár, hogy valami félrecsúszott…

CSILLAGOZÁS:Jé, az első kétcsillagos a blogon? Vastaps neki!
Egyébként én megadtam volna a hármast. Tényleg. Csak az a vég... Csak azt tudnám feledni!

2018. október 6., szombat

Öt szerencsesüti, amik... Furák, na!


Szerencsesütit kapni jó. Pláne a molyon – hiszen ki ne örülne, ha aznap kedvenc könyvének kedvenc idézetével indulhatna iskolába, munkába vagy a medencébe csobbanni? Ki ne lenne boldog, ha az egyik idézet alapján találhatná meg élete könyvét? És ki ne szeretné, ha ezekben a kis mondatokban ne találhatna valamit, ami egészen egyértelműen rá vonatkozik, egy bizonyos napra látja el az embert valami feledhetetlen jótanáccsal?
Oké, ez utóbbit az összeesküvés-elméletek kedvelői valószínűleg nem igazán kívánják maguknak. Elvégre mekkora para már, ha éppen kapsz egy ilyen üzenetet, mint az alábbi öt díszpéldány…



1. Valamikor merésznek kell lenni, valamikor óvatosnak, és az okos ember tudja, mikor melyiknek.

Hogy mi ezzel az idézettel a baj?
Nos, alapjáraton semmi. Korrekt kis szöveg a Holt Költők Társaságából, amely inspiráló lehet azok számára, akik épp valami nagy dologba vágnák bele a fejszéjüket (például egy blog megnyitásába – mondtam már, hogy valamikor tavaly tavasszal kaphattam ezt a sütit?), esetleg, hogy kivágják a fejszéjüket valami erejüket meghaladó dologból.
Viszont. Ha a Holt Költők Társasága film változatának a megnézése után csak úgy lágyan lazán belépsz a molyba, és ez az üzenet fogad, az annyira megdöbbentő, hogy két év tömény hallgatásból kilépve megírod az első kommentedet az oldalon… És el is küldöd. (Durva életem van, az tuti.)

2. Trallala, trallala.
Vázlatot írni kiválóan tudok. Főleg akkor, ha nem egy érettségin ülök, nem csurog végig az izzadtság a matrózblúzomon, nem remeg a kezem, az elfojtott idegességtől, és nem tudom, hogy körülbelül tíz perc múlva számot kell adnom a Mária Terézia uralkodásával (illetve gyerekei számával) kapcsolatos tudásomról.
Ebben az esetben ugyanis a vázlat fele információ, a másik fele pedig önnyugtatás.

Például:
Mari Teri 1740-80
Habs. Bir. (Mo! része)
felvilágosult abszolutizmus – felvilágosodás (trallala, trallala)

Valahogy így tudnám rekonstruálni azt a vázlatot, amit azon a csodálatos szerdán papírra rittyentettem. Vagy nem azon a szerdán, fogalmam sincs, lehet, hogy az írásbeli alatt követtem el valami hasonlót.
Egy biztos, aznap a szerencsesütim ennyi volt: Trallala, trallala.

3. Vannak idők, amikor ki kell nyitni az ajtókat, és vannak idők, amikor be kell csukni.
Fogalmam sincs, hogy ez a mondat az adott műben mennyire bír magvas többletjelentéssel. Arról viszont van, hogy ha te is a mi családunkban élnél, és a nyár nálad is az ablakok és ajtók nyitva és csukva tartásának bűvöletében telne, valószínűleg neked is ugyanaz jutna eszedbe, mint nekem.
Minimum tízkor keleti ablakok, ajtók becsukása, délben a délié, kettőkor a nyugatiaké, este és viharban pedig eljön az az idő, amikor mindent kitárunk, szépen, előre meghatározott táncrend szerint… És nem elég, hogy anyukám, még a moy is állandóan erre figyelmeztetne?

4. Vigyázat, a kapu harap!
Ezt olvasni felpolcolt lábbal volt különösen vicces.
A felpolcolt láb oka? Szakadt bokaszalag.
Szakadt bokaszalag útja? Siettem ki ahhoz a rohadt KAPUHOZ.
(Bár a baleset a lépcsőn történt, nem kizárt, minimum bűntárs a kapu is.)

5. Ne hallgassuk meg az éjféli híreket! Aludjunk jól, álmodjunk szépeket!
Ezt az idézetet lescreenshotoltam, szóval pontosan tudom, mikor jelent meg a szemeim előtt ez az üzenet: 23 óra 55 perckor. Még pont időben ahhoz, hogy betartsam az utasításait: kimenjek egyet inni, folyóügyeimet intézni, hogy legkésőbb öt perc múlva már boldogan csicsikálhassak…
De, mint örök lázadó, és mint olyan ember, aki még aludni menni is lusta, ellenálltam a moly szavának, hogy aztán reggel nemhogy aranyat, de még csak egy fránya rezet se leljek.