2018. december 31., hétfő

Évösszegző Book Tag


Öhm… Helló.
Mindig utáltam, amikor bloggerek sírnak kamu könnyeket afelett, hogy már ki-se számolom-mennyi-ideje nem volt bejegyzés, és ostorozzák önmagukat, amiért ekkora giganagy csalódást okoztak blogfüggő olvasóiknak, akik nyilván már bucira sírták a fejüket, és percenként frissítgetik az oldalt, hátha.
És mivel nem akarok ilyen lenni, csak annyit jegyeznék meg, hogy két csodálatos bejegyzés pihen a gépemen jelenleg, amiket megírni ugyan megírtam… Ahhoz viszont, hogy kirakjam, se kedvem, se energiám, se lelki erőm nem volt. Szóval… Khm. 2019 decemberében ki fog majd jönni egy karácsonyi ajánló, nagyon izgi lesz, készüljetek!

Most viszont hagyjuk magunk mögött a múltat… Vagyis, ne!
Ma ugyanis szilveszter van. Az évnek azon napja, amikor visszatekintünk az elmúlt évre, és magunkban számvetést készítünk: mi volt jó, mi volt rossz, min szeretnénk változtatni – ilyen, és ehhez hasonló dolgokon merengünk, míg a szobában lévő ódon állóóra elkongatja az éjfelet, hogy aztán (egy jól megérdemelt pohár pezsgő után) rögtön az álmok színes földjére is evezzünk…
Jó, oké, legalábbis a bloggervilágban. De itt nagyon! Fogadjunk, hogy neked, kedves blogra tévedő idegen/robot is ez a tucatmilliomodik szilveszteri évösszegzésed, és már csak unottan továbbkattintasz, mielőtt elnyikkanthatnám, mi volt ebben az évben a kedvenc könyvem. De… Ne tudjátok meg, én mennyire vártam már ezt a pillanatot! (Azt hiszem, január óta.)

Ha már klisé, legyen kövér!
Szóval egy kis pohár pezsgő kitölt, állóóra bekészít, pipa meggyújt – és kezdődhet is az év végi számvetés!

*Oké, akkor keressünk egy évösszegző book taget*

*Nincs. Oké. Írjunk egyet.*

Volt tavaly év végén valamilyen könyves fogadalmad? Sikerült betartani?
Micsoda hülye kérdés! (Oké, tudom, nem vicces állandóan magamat oltani a saját tagjeimben, befejeztem.)
Szóval, én nem szoktam fogadalmakat tenni, mert az első pillanattól kezdve önmaga paródiájává válik az ilyesmi. Ha mondjuk erősen megfogadtam volna, hogy 2018-ban minden olvasott könyvemet számon fogom tartani a molyon keresztül, keserűen csalódnom kellett volna magamban már februárban. Így meg? Kihúztam egész novemberig!
*taps, díjözön, virágot osztogató, fehér masnis kislányok*

Hány könyvet olvastál el az idén (csak hogy menőzhessek azzal, hogy én igenis tudom)
A moly tanúsága szerint pontosan 108 darabot, amiből ugyebár hiányzik az a 3-4 könyv, amit novemberben és december elején még elolvashattam, úgyhogy 110-et biztosan be merek mondani. Az eredeti terv ugyan 120 volt (10 könyv/hónappal számolva), de amilyen sűrűre ez az év sikerült, nem szégyenkezem a 110-zel se!

Az első és az utolsó könyv, amit idén olvastál (CSHMHT)
Az első Lawerence Hilltől a Valaki ismeri a nevemet volt – még kicsit fanyalogtam is, hogy egy ilyen, „jó, jó, de úgyis elfelejtem”-könyvvel kellett kezdenem az új évet. Viszont az nagyon meglepett, hogy ha nem is minden betűjére, magára a sztorira azért emlékszem!
Az utolsó befejezett könyvet direkt nem akartam ide tegnapelőtt beírni, mert úgy terveztem, egy-kettővel azért még végzek év végéig. De hát blogger tervez, betegség végez, így aztán jobbnak látom most kihirdetni a győztest, ami nem más, mint Juszra Mardini könyve, a pillangó.
Ha jobban belegondolok, baromi jól jött ki így, pofás kis keretet adtak az évnek: mindkettő egy afrikai lány regényes életrajza – lányoké, akik kénytelenek voltak otthonról elszakadni, de aztán hamvaikból új életre keltek, és mindennapjaikat most már az emberk motiválásával, belső erejük átadásával töltik.
Ja, és végül mindkét könyv szódával elmegy volt, de ha szereted az ilyen sztorikat, valószínűleg a kedvenceid lesznek.

Legjobb könyv, amit ebben az évben olvastam… Először, különben tudjátok, mi lenne a vége! (Igen, idén is volt Balaton parti Tolkien-maraton)
Wass Albert: Elvásik a veres csillag
Szégyen és gyalázat, hogy ezen a blogon még egy árva szót se írtam Wass Albertről –pedig harmadik kedvenc íróm. Az még nagyobb szégyen és gyalázat, hogy az Elvásik a veres csillagnak egy árva sor se jutott – oké, a gépembe nem csak egy árvát, hanem többet is írtam, de egyszerűen nem tudtam befejezni.
Idén valahogy nem zsúfolódott tele az olvasási listám ötcsillagos könyvekkel – mondjuk egycsillagosokkal se. Az Elvásik a veres csillag azonban egy akkora ötös, hogy átlóg még a szomszédos oldalakra is a naplóban, és egyszerűen nem történhet meg az, hogy ne ő nyerjen.
Gondolkodtam azon, hogyan magyarázzam el, hogy miért. Vagy hogy egyáltalán miről szól ez a könyv – mert azt sejtem, hogy ha azt mondom, hogy egy székely családról valahol a 2. világháború után, nem kevesen görgetik majd át ezt a menüpontot. Nem is ajánlom mindenkinek az Elvásik a veres csillagot, csak annak, aki szereti a történelmi korrajzokat, a kicsit sematikus szereplőket (akiknek pont az a lényegük, hogy sematikusak), a székely humort, a lassan csordogáló történetet, és még valamit, amire nagyon kevés könyvben van példa: valódi érzéseket.

Listán volt még:
2. Patrick Rothfuss: A szél neve (Tudom,tudom, azt ígértem, hogy… De azért ez a helyezés is szép, mit ne mondjak! Áradozásom: itt)
3. Stephen King: Az (Erről is áradoztam egy kilónyit, itt meg is lehet nézni, mit.)
4. Varga Bea: A siker tintája (Kétszer olvastam el egy éven belül, és ez azért elmond valamit.)
5. Neil Gaiman: Felkavaró tartalom (Küzdeni, azt kell, de Neil Gaimant nem tudom nem szeretni.)

Egy író, akit az idén fedeztem fel:
Alice Munro
Oké. Szögezzük le, hogy Alice Munro nem vált a kedvenc írómmá. Sőt, még a tizes listámon se szerepel – nő szegény, szóval nincs sok esélye arra, hogy egyszer felkerüljön.
Az azonban biztos, hogy baromi szépen ír.
Amíg őt olvasom, képeket látok magam előtt, és megelevenedett sorsokat: egy észak-amerikai kisváros történeteit. Alapvetően novellákkal foglalkozik (egy regényét olvastam, de az is inkább novellafüzér volt), de azokkal olyan profin, hogy az ember álla is leesik.
Ma él, Nobel-díjas, és a leghalványabb köze sincs semmilyen posztmodern-érthetetlen makogáshoz. Olvassátok!

Legjobb karakterek:
Mark Lawrence: A Tövisek Mindene
Na. Amikor megneveztem ezt a kategóriát, arra gondoltam, hogy majd választok egy-két könyves kispajtást, aki az év során közelebb került a szívemhez. Aztán eszembe jutott, hogy mi a fészkes fenéért ne csatolhatnék mindjárt egy egész könyvet?
A Tövisek-trilógiáról (csuda tudja, mi a rendes neve, én mindenesetre így becézem) már nem első ízben találkoztam az idén, a legutolsó két kötetet viszont most olvastam először.
És… Wow.
Ha ennél a két szónál többet akarsz tudni a véleményemről, akkor kattints ide, mert itt ezerrel rajongok érte. Ennél jobb karakterfejlődésekkel én kevés helyen találkoztam, szóval abszolút megérdemli a győzelmet!

Legjobb világ/hangulat:
Patrick Rothfuss: A szél neve
Ha már a „Kedvenc könyv” címről lecsúszott, muszáj volt egy kis fájdalomdíjat juttatni A szél nevének, mint az év egyik fénypontjának.
A hangulata, a világa, a mindene egyszerűen lenyűgöző – nem igazán viszek könyvet táborba, pláne nem könyvtárit, de ezt most muszáj volt elvinni, és egy billegő széken ülve addig olvasni, míg teljesen be nem sötétedett az erdőben.

Legnagyobb meglepetés:
Cassandra Clare: Pokoli szerkezetek-trilógia
Sokat gondolkodtam, ide vajon milyen bevezető mondatot írjak. De az igazság az: ősszel én minden leírtam erről a könyvről, amit csak lehetett. Katt érte ide, olvassátok el azt a könyvet. De tényleg.

Legrosszabb könyv:
Tolnai Ottó: Világítótorony eladó!
Grr. Grr. Grr.
Miért, kedves magyar érettségit összeállító, nyilvánvalóan kompetens és művelt személyek, miért kellett ezt a csodát beletenni a tételsorba? Kinek jutott ez eszébe? Ki volt az, aki erre áldását adta?
Kinek a háza elé szervezzek fáklyás tüntetést?
Bővebben ebben a bejegyzésben szólom le a könyvet, kattints, ha szitkozódásra és 0,5 csillagokra vágysz!

Egy könyv, amit jövőre mindenképpen el akarok olvasni:
Tolkien: Beleriand dalai
Miii??? Hoooogy??? Hogy ősszel jelent meg, és én még mindig nem tudtam megbirkózni vele? Egy Tolkien-könyvvel???
*csalódott egyszarvúk krokodilkönnyei*
Az igazság az, hogy én verseskönyvet csak úgy szeretek olvasni, ha azt hangosan tehetem. Mióta pedig kolis lettem… Hát, sejtem, hogy a szobatársam nem fogadná kitörő rajongással, ha én non-stop szavalnék a szobában.
Éppen ezért kínosan lassan haladok az említett művel, ami már állandó utasa lett a bőröndömnek – egy kis hátha reményében mindig magammal szállítom, és várom, hogy egy nap, talán… És reménykedek, hogy az a nap 2019-ben lesz.


Legnagyobb csalódás:
Tolkien: Beren és Lúthien
Oké, kiakadt a blog WTF-számlálója. Meg a sajátom is. Legszívesebben ásnám is el magam egy jó mély gödörbe, hogy én egy Tolkien-művet akár a legcsekélyebb kritikával is illetek, de hadd magyarázzam mindjárt meg, miért is csalódtam a Beren és Lúthienben.
Mert Tolkien nem változott. Ő még mindig ugyanolyan zseniális, mint volt, Berenestől, Lúthienestől. A nagyobb baj az, hogy a fordításon eléggé meglátszik, hogy nem Tandori Dezső munkája – és ezzel még finoman fogalmaztam.
Tudom, tudom, sokan dicsérik a fordítást. Nem is értem őket. Mert bár a szavak és kifejezések tényleg tűpontosan vannak átadva a szövegben, hiányzott az a bizonyos tolkienség. Nem tudom ezt pontosan megfogalmazni, de amikor egymás mellé tettem ugyanannak a szövegrésznek két eltérő fordítását (az egyiket A szilmarilokból emeltem át), akkor a különbség érezhető volt köztük.

Hát ilyen volt 2018. Pár jó könyv, pár rossz könyv, tengernyi közepes könyv. Ha egyet kívánhatbék éjfélkor, az az lenne: kevesebb langyosat, több hideget, több meleget!
Boldog új évet mindenkinek!

2018. december 2., vasárnap

Papp Dóra: Bolyongó


Kedves Bolyongó!

Gondolom nem lep meg, hogy hallasz rólam. Tekintve, hogy az utolsó öt oldaladat kulturáltan végigpofáztam, és utána az egész reggeli rutinom közben drága Norbert barátunkat szidtam, talán nem ér téged meglepetésként az a hír, hogy miután felöltöztem, az első utam a gépemhez vezetett. És nem a kiselőadás miatt, amit holnaputánra kéne csinálnom…

Mert nekünk beszélnünk kell.




ELSŐ BENYOMÁS: Oké, a borító egyszerűen gyönyörű. Szép. Csodálatos, fantasztikus, szemkápráztató, mindenkönyvnekilyenkéne! 
A cím meg a másik csoda: rövid, egy szavas, ami alapvetően a halálom lenne, de azt az egy szót sikerült olyan jól kiválasztani, hogy tulajdonképpen semmi problémám vele. Sőt.
Magyarán: ha csak ezt a borítót meg címet látnám, egy percig se lenne bennem kétség, hogy magammal vigyem-e ezt a könyvet. Pláne, ha a fülszöveget is elolvasom…

FÜLSZÖVEG: Norbi egy rémesen buta és beképzelt különlegesen szabadszellemmű srác. De tényleg. Szabadidejében ősi viking isteneknek mutat be áldozatokat, szőlészkedik, indokolatlanul lefekszik a munkaadója leányával, és természetesen iskolába jár, ahol mindenkivel már az első percben megutáltatja magát. Nem indokolatlanul.
Az előző sulijából verekedés miatt csapták ki, és annyira a szívéhez nőtt ez az érzés, hogy mindenáron szeretne belőle repetázni. Már az első órán bedobja a közösbe, hogy ő bizony pogány, és villant egy-két (majdnem) neonáci tetkót is, hátha. Ezzel természetesen kivívja összes osztálytársa figyelmét: a nagymenő Gabeszét, a strébereminens Zsófiét, és persze a rideg, ateista Míráét is. Akiknek előítéleteik persze vannak rögvest – de vajon félre tudják majd tenni ezeket?

VÉLEMÉNY:
Véleményem az, hogy a pszichémre és lelki egészségemre ez a könyv negatív hatással van. Kérem az illetékes döntéshozókat, ezt tíccsákbe azonnal!

Szóval, hiába is tűnt úgy a füstölgő fülszövegből, hogy ez a könyv is csak egy lesz a „tiniregények, amiket azért olvasok el, hogy utáljak, és azért írok róla, mert egy bűzlő trágyahalmaz”-sorban, valójában a Bolyongó nem annyira rossz könyv. Sőt, ha már kategorizáljuk, akkor a blogon előforduló másik, rendkívül mérges kritikákat kapó csoportba tenném be: az „azta, de érdekes, de jól indul, de király, oké, miafenevoltezavégén, rohadtkönyvterroristák”-ba.

A Bolyongó alapötlete ugyanis egészen kiváló.
A vallásosság, mint fő téma, kevés ifjúsági regényben található meg. Ahol meg mégis, ott általában vallásos szerző vallásos fiataloknak írt vallásos könyvéről van szó, ami mind szép és jó, de tényleg csak annak való, aki benne mozog ebben a közegben. Annyira alapvetésként kezeli ugyanis a vallást, azt, hogy a főszereplő vasárnap templomba megy, hogy este imádkozik, hogy küzd a kételyeivel, hogy, ha a könyv egy gyanútlan ateista kezébe kerül (de nyilván általában nem szokott) az nem igazán tud mit kezdeni vele.
Na nem mintha baj lenne a vallásos, de mégis jó, szórakoztató művekkel. (Legfeljebb annyi, hogy lasszóval kell őket vadászni.) Ezek egyszerűen belülről mutatják be a vallást – ami hangsúlyozom, tök jó. De már régóta szükség lett volna egy ilyen könyvre is, ami külsős szemszögből járja körbe ezt a témát.
Ennek viszont van egy veszélye is: mivel az írónő számára (ahogy egy interjúban fogalmazott) „hatalmas kérdőjel a vallás”, és nincs benne a magyarországi vikingek társadalmában és hitében se annyira, joggal lehet attól tartani, hogy a könyv nem lesz elég hiteles.
És… A csudába is, fogalmam nincs!
Az biztos, hogy ha én írnék külső szemszögből egy vallásos tiniről szóló könyvet, az egyáltalán nem ilyen lenne – de én ugye nem vagyok újviking. Szóval nem tudom eldönteni, hogy ők élik meg ezt az egészet ennyire másképp, vagy Papp Dóra készülékében volt a hiba.
Az átlagos zsidó/keresztény/muszlim (szigorúan születési sorrendben) ugyanis nagyon nem úgy viszonyul a vallásához, mint Norbi fiunk. Először is: érezhetően hisz benne.
Norbinál nekem az volt az érzésem, hogy a vallása csak szimpla öngyógyítás volt a számára. Amíg egy átlagember, ha hisz valakiben/valamiben, azt szeretné, ha minél többen lennének, akik ugyanezt hinnék (ami totálisan és tökéletesen normális, amíg erről nem egy kisbaltával próbál meggyőzni másokat), addig Norbi kifejezetten élvezi, hogy ő ilyen kis különleges hópehely. Ja, jól jön Tyr, amikor szomorú meg éppen szertartásokat végez, de egyszerűen nem érzem a viselkedésében azt, hogy valóban ezt tartja az egyetemes igazságnak, amit mindenkinek meg kéne ismernie. Amikor vallás-wikipédia órát tart, az is inkább érdekes mesének hangzik, mint az ő személyes meggyőződésének. De persze lehet, hogy a vikingeket nem zavarja.
Jó példa erre a Mírával való kapcsolata. Egy ennyire mélyen hívő embernek mindenképpen okoz legalább egy kis dilemmát az, hogy az élete egyik legfontosabb területét nem tudja megosztani a másikkal. Mert hiába lenne szuperelfogadó Míra – hogyha más szimpla mesének tartja, amit te igazságnak, az hosszú távon rohadt idegesítő lesz. De persze lehet, hogy a vikingeket nem zavarja. Nem tudom. Amennyiben viking vagy, légyszi tényleg írd meg, hogy számodra hiteles-e Norbi hite!

De főszereplőnknek nemcsak az égből alázúduló áldással kell megbirkóznia, hanem saját sötét múltjával is. És ezt kifejezetten jól mutatja be az írónő – Norbi elfojtott tragédiáit, azt, hogy miért vált olyanná, amilyen, szóval még éppen el tudná hitetni azt a mítoszt, hogy ez a gyerek alapvetően normális, ha nem lenne a… Spoiler.
Szóval a vége, amit rögtön kifejtek nagyon bőven és nagyon idegesen, de előbb térjünk át a karakterekre.

Akik nagyjából okék. Nem mondom, hogy különlegesek és egyediek, de a többség, főleg Míra és Norbi alapvetően egész jól meg van jelenítve. Más kérdés, hogy Norbi és az osztály kapcsolata pár ponton elég idealizált – nálunk, ha nem is égették volna meg máglyán, azért mindenképpen kivetett páriaként kellett volna tengetnie nyomorúságos életét, miközben kilenc, de inkább kilencvenkilenc napnyi pletykálnivalót biztosított volna számunkra. De amúgy még Mikkót, ha nem is bírtam különösebben, legalábbis egyedien zakkantnak tartottam, ami határozottan jó pont, Gabesz meg totál elment. És szegény Zólyom Attila…
Arról viszont mindenképpen beszélni kell, hogy nekem túl sok volt a random szereplő. Akik csak úgy simán az osztály részei, meg lettek említve egyszer, és azóta is úgy vannak kezelve, mint akiket ezer éve kellene ismernünk. Réka, Lilla, Tomi… vagy ki… Komolyan, néha csak úgy felbukkantak a könyv lapjain – én meg filózhattam rajta, hogy akkor mégis kik ezek.
Egyébként viszont tetszett az osztály. Ha kicsit megismerhettünk volna mindenkit, akkor még jobban kijött volna a könyv egyik legnagyobb előnye: kifejezetten jól adja vissza a középsuli hangulatát – a pletykáival, a szemét tanáraival, az összetartó osztályközösségeivel… Egy szóval: a hangulatra semmi panasz. Nem csak az iskolával, hanem a könyv egészével kapcsolatban meg lehet állapítani, hogy a legnehezebb próbát túlélte: megvolt az a bizonyos megfogalmazhatatlan valami, ami miatt élmény volt olvasni. Csak ne zavart volna be az a fránya fogalmazási készség…

Papp Dóránál már a Tükörlelkekben is azt éreztem, hogy a sztori jó, a jellemek elfogadhatóak, a mondanivaló legalábbis érdekes, de a fogalmazás az agyamra tud menni. Egyszerűen zavaros – és ezt nem tudom jobban kifejezni. De néha csak úgy kapkodom olvasás közben a fejem, hogy akkor most ki kivel van, miért és hogyan és mivel. És merre.
Azok a párbeszédek pedig… (különösen kiemelve Norbi állandó és folyamatos kedvesmírázását) Egyszerűen nem életszagúak. Egy átlagos tini egyszerűen nem beszél ilyen körmondatos monológokban, amiket ez az osztály összehozott.

Alapvetően tehát, pár kisebb-nagyobb hiba ellenére jó könyvnek indult ez a regény. Kár, hogy valahol útközben elbolyongott a helyes irányból…
Mindenesetre, ha már magyar gimis könyvet szeretnétek olvasni, ajánlom ezt, mert minden hülyesége mellett is kiemelkedik a mezőnyből, és viszonylag különleges élmény, és érdekesebb témákat vet fel annál, hogy vajon mennyire kék ma a főszereplő srác szeme.
Értékelés: 4 csillagot semmiképp nem adtam volna neki, ahogy pedig most végigpörgettem az eddigi értékelésemet: csodálatosan beleillik a 3,5-ösök kategóriájába.

VISZONYLAG SZOFISZTIKÁLT MONDANIVALÓ VÉGE ÉS SPOILER, MER NEM BÍROM

APROPÓ
1. Az Őry-család épphogy nem tűnik feleslegesnek. És a hangsúly az „épphogy”-on van. Mert értem én, miért tette bele őket az írónő ebbe a regénybe, de az is biztos, hogy nem ártott volna meg nekik, ha ennél egy leheletnyivel többet szerepelnek. Nem is csak oldalszámok szintjén, hanem magukban konfliktusokban is. Oké, Őry bácsi kidobja Norbit, mert az indokolatlanul (tényleg, ha Papp Dórának az volt a célja, hogy már az első oldalon megutáljam Norbit, akkor ezt maximálisan teljesítette) lefeküdt a lányával, de valahogy nem érzem, hogy a srácnak ez komoly fájdalmat okozna. Vagy örömet. Vagy bármilyen érzést. Lehet, hogy elmondja kétszer, hogy mennyire rossz, hogy már nem főzhet szőlőből sört, de akkor is: egyszerűen nem hiszem el neki. Annyira szerette azt a családot… Kicsivel több reakciót!

2. A migránshelyzet.
Annyira indokolatlan, mint Norbi döntései. És ezzel rém sokat mondtam.
Attól, hogy a világban zajlik valami, ami foglalkoztatja a közvéleményt, nem kell mindenáron belepasszírozni a könyvedbe. Nem, akkor se, ha neked van egy saját, kialakult véleményed amit szeretnél megosztani. Mert, ha így is van, számos egyéb lehetőséged van kibontani az álláspontodat: írj blogbejegyzést, újságcikket, vagy akár egy egész könyvet arról, mi is van ezekkel a migránsokkal. Vagy, ha már minden áron bele akarod tenni ezt a témát egy totál másról szóló ifjúsági regénybe, akkor legyél kreatív: találj ki egy menekült szereplőt, vagy jelenetet, amiben menekültek vannak, vagy akármit… Azt se fogom különösebben kedvelni, de egy hangyányival kreatívabb lesz, mint az a jelenet, amikor tíz tinédzser beszélget a migránsproblémáról – ráadásul totál sablonokban gondolkodva.
De tényleg: ha átlagemberek átlagos gondolatait akarom böngészni, akkor megnyitok egy szabadon választott Facebookos cikket, 2015-től napjainkig, és ott konkrétan mindent megtalálok az első három kommentben, amit ezek a gyerekek vallanak a világról. És, bár az írónő egyértelműen nem foglal állást egyik vélemény mellett se, mert azt már nem, az már nem fér bele egy könnyed ifjúsági kakaóba, de az azért tuti, hogy a negatív vagy legalábbis semleges karakterek negatívabban viszonyulnak a migrációhoz. Amivel amúgy semmi probléma nincs, de… Miért? Miért kellett ezt ide behozni, de tényleg?

ÉS A VÉGE.
Norbert, drága barátunk.
Neked szentelek egy külön menüpontot. Nem jókedvemből.
Mert az, hogy valaki ennyire profin, művészien és borzasztóan irritál, addig a pillanatig, amíg fel nem durran az agyam, és el nem kezdem a könyvet felváltva a fejembe és az asztalba verni, igen ritkán fordul csak elő. (Legutóbb Róbert Katalinnál a Kezdjetek el élni! c. könyvben. De talán ott se ennyire.)

Nézd, Norbikám, nekem nem azzal van bajom, hogy te viking vagy meg pogány, vagy mi a fene. Van ilyen, na, még az se zavarna különösebben, hogy állandóan Wikipédiát idézgetsz a barátnődnek, szerelmes pillanataitok alatt – ő élvezi, én meg átlapozom, Papp Dóra meg örül, mert látszik, hogy élvezte az összes kutatómunkát a témában, amiért amúgy pacsi.
Azzal sincs baj, hogy téged Pásztor Dani (ezek a Pásztorok a Pál utca óta csak a bajt keverik) terrorizált, ennek következtében egy picikét megzakkansz, mert alapvetően rendes srácnak tűntél. Mondom: tűntél. Így. Múlt időben.
Amíg el nem értünk a könyv végére, amikor mi a búbánatot is csináltál te, vegyük csak át még egyszer?

1. Fellázadtál a kegyetlen, elnyomó magyar oktatási rendszer ellen.
Oké, én lennék az utolsó ember, aki a magyar oktatási rendszert élteti (tényleg, ha kifognék egy aranyhalat, első kívánságom a délutáni tesi teljes és végleges beszüntetése lenne – még úgyis, hogy hál’ a jó égnek, ebből az áldásból idéntől már kimaradok), de amit Norbi csinál, az már engem irritált, nemhogy a tanárokat.
Vegyük csak például Zólyom Attilát! Norbi, igaz, párszor megemlíti, hogy nagyon jó ember és pedagógus… Ja, megemlíti. Közben ott szekálja, ahol éri: telefonál az óráján, majd amikor ezért megkapja jól megérdemelt szaktanári figyelmeztetését (kövezzetek meg, de elég nagy bunkóság csak úgy kisétálni óráról – még akkor is, ha a rég nem látott legjobb barátja hívja, amit a tanár nyilván honnan is tudna), az egész osztállyal elkezdenek vernyákolni, így büntetve szerencsétlen pedagógust. (Ez az éneklés egyébként jó ötlet, de tényleg olyan helyzetben kellett volna elsütni, ahol a delikvens nem érdemelte volna meg a beírást.)
Mindezt szerencsétlen Zólyom azért kapta a nyakába, mert feltételezni merte, hogy a problémás, verekedős, kirúgott srácon lévő neonáci tetoválások nem azért vannak ott, mert ő viking harcos. És persze sok energiát vett volna igénybe, ha Norbi leszögezi, hogy a tanár úr téved.
Meg különben is, ő a finn oktatási rendszer híve, ezért miért is kéne teljesítenie a magyar oktatási rendszer követeléseit?
(Ne értsetek félre. Nyilván jobb a finn oktatási rendszer. De ahogy Norbi ezt kinyilatkoztatja, az kialakítja bennem a Homonnay Gergely-hatást: legszívesebben visszavinném a körmöst az iskolába, csak az ő kedvéért.)

2. Még kitol a rendszerrel, mert úgy dönt: nem érettségizik le. Az oktatásügyi miniszter a háttérben zokog.
Mert leérettségizini tök haszontalan, hiszen Norbika így is tud sört csinálni, és mint tudjuk, ha egyszer véletlenül mégis kicsúszna a lába alól a sörtalaj, akkor is kapkodnak majd érte a munkáltatók, akik egyenesen utálják az érettségizett egyedeket. Ja, nem.
De hiába is minden érv, minden józanság: Norbertünk úgy dönt, hogy az ő szabad szelleme egy percig se viseli el tovább a kegyetlen és szürke iskolai életet. Ennek pedig mindenki bőszen helyesel – és nem azért, mert minél messzebb akarják tudni maguktól a srácot. Hanem azért, mert valahogy mindenki bemeséli magának, hogy Norbika ilyen különleges kis lurkó, az egyetlen, aki szívből gyűlöli az iskolát, és akire valamiért nem érvényesek a társadalom 99%-át érintő szabályok.
Ó, milyen különleges fiú… Ja, nem. Nyugodtan felteheti a kezét az, aki még nem érezte úgy, egy röpke pillanatig se, hogy ő most itt kész van, holnaptól elmegy kukásnak, de az iskolapadba soha többet nem ül be… *körbenéz* Kinga, rakd le a kezed! *körbenéz* Oké, szóval nincs ilyen közöttünk.
Mindenesetre valamiért Norbit mindenki úgy engedi el a suliból, mintha nem ezen múlna az életének jelentős része, és majdhogynem meg is tapsolják azért, mert fizikailag képtelen rá, hogy fél évet ücsörögjön abban a rohadt padban.
Nézzétek, én nem mondom, hogy mindenki érettségizzen le, menjen orvosi egyetemre, és csak akkor lesz boldog és szép élete. Azt viszont mondom, hogy ha már elevickéltél a tizenkettedik osztályig, értelmes és jó gyerek vagy, de aztán nem érettségizel le, mert csak, akkor az később olyan 98%-ban vissza fog ütni. Na jó, van 2% esélyed arra, hogy te vagy a jövő Bill Gates-e, aki mindenféle papír nélkül, egy csettintéssel pénzt csinál majd a térkőből, de ebben az esetben se látom be, hogy miért lenne olyan hatalmas megerőltetés az a rohadt vizsga. Hat nap az életedből, a hülye is megcsinálja kettesre, és bónuszba egy csomó lehetőség nyílik meg előtted, ha úgy döntesz, mégse akkora buli végigmosogatni fél Európát… Mert

3. Norbi elhatározza, hogy az unalmas és tespedt kisvárosi élet helyett beáll vándormadárnak.
Jaj, ez a gyerek… A történet szerint egy évvel idősebb nálam, mégis úgy érzem magam mellette, mint egy nyolcvanéves anyóka, aki megpróbálja őt kioktatni az élet működéséről.
Amiről én se tudok sokat egyébként. Azzal viszont tisztában vagyok, hogy tizenkilenc évesen kifutni a világba, azt üvöltve, hogy „aztcsinálokamitakarok” nem éppen egy célravezető megoldás.
Pláne úgy, hogy anyukádnak megígérted, hogy leérettségizel – de nem, az az ígéret nem számít, csak az, amit anyukád tett neked, hogy mindenképpen lefogy. Pedig pont ugyanazt csináljátok mindketten: a pillanatnyi élvezetekért (legyen az akár a finn haverod kanapéja, akár az a finom szalonna) dobják el a hosszú, boldog életet.
Pláne úgy, hogy a barátnődet itt hagyod, aztán pedig minden bizonnyal csodálkozni fogsz, amikor
a, véletlenül megcsalod őt egy szép, szőke lánnyal, aki többet tud nála a vikingekről (vagy éppen kevesebbet)
b, ő csal meg téged egy pesti sráccal, akinek lehet, hogy fogalma nincs, ki volt Odin, de legalább nem évente kétszer állít haza.
Én csak akkor vagyok hajlandó megbocsátani ezt a befejezést, ha lesz egy második rész, melyben Norbi megtanulja, hogy a szektás haverjainak a kanapéi bolhásak, Finnországban hideg van, és tíz év után az összes ország összes éttermének összes edénye ugyanolyan piszkos lesz, ő meg ugyanolyan befásult, mint szörnyűségesen unalmas életet élő szülei, csak ő még a szomszédait se fogja tudni annyira megismerni, hogy rendesen kipanaszkodja magát nekik. De mindegy is: legalább Álmos, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba, na meg Töhötöm valahonnan az égi vadászmezőkről könnyes szemmel, büszkén nézi majd végig Kicsinorbi naplementébe vezető, hősi útját.

Mielőtt viszont teljesen magamra ölteném a nagyi, de legalábbis az érett felnőtt szerepét: alapvetően nem tartanám vissza Norbit. Csak egy kicsit. Amíg le nem ül, és át nem gondolja az életét úgy, ahogy NEM a hormonzavaros tinédzserek szokták.
Ezernyi olyan lehetőség, munka van a világon, amivel utazni lehet, és ami nem annyiból áll, hogy a kedves delikvens dolgozik egy kicsit minden egyes városban, ha egyáltalán kap valami munkát. Nem kéne minden áron szembeállítani az „érett, unalmas, szürke felnőtt életet” (azaz az érettségit) a szabadság szavának szárnyaló… Szövetésével. Kompromisszumok, Norbert, kompromisszumok!

Oké, mielőtt most megijednél, és fél kézzel már tárcsáznád a mentőket, hogy egy elvetemült hülye kitalált karakterekkel társalog: nem, nem ítélem el különösebben, ha egy könyvben hülyeséget csinálnak a szereplők, AMENNYIBEN az hülyeségnek van beállítva, egyértelműen és világosan. Márpedig Norbi kicsi útjához az írónő minimum semlegesen, de inkább támogatóan viszonyul, ami a fiatalságnak szóló üzenet szempontjából egyáltalán nem mellékes… Meg abból a szempontból se, hogy így nyugodtabban adom azt a 3,5 csillagot.

2018. október 31., szerda

Még 11 szituáció, ami ismerős lehet, ha introvertált vagy


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer tavasszal egy olyan cikkem, amely az introvertált lét keménységéről és kihívásairól szólt, amikről, mint az emberi faj 90-94%.-ban (attól függ, milyen kedvemben töltöm ki azt a rohadt tesztet) introvertált példánya, egész sokat tudok.
Azóta eltelt fél év, és én csak megerősödtem abban a nézetemben, hogy az extrovertáltak egy része előszeretettel nézi ufónak kevésbé közvetlen embertársait. Még talán az is megfordul a fejükben, hogy az adott illetőnek velük van baja, amiért nem hajlandó nekik két perc után kiönteni a kicsi szívét... Persze sarkítok, de ha te is azok közül való vagy, akik fel nem tudják fogni, hogy mások miért nem beszélnek, holott megtehetnék, miért tartják a legvonzóbb péntek esti programnak a hajnalig tartó olvasást, és egyáltalán: hogy a csudában tudnak megülni napokig úgy, hogy nincs semmi programjuk, találkozójuk, bulijuk, akkor kérlek, hidd el: mi totál jól megvagyunk így. Tényleg. És ufók se vagyunk, csak titkos ügynökök, de arról később.
Ha pedig te is az introvertáltak kicsi, de halk táborát erősítenéd, akkor pedig... Csak simán jó szórakozást a cikkhez!



1. Csengőfrász
Csengetnek, megjött a postás. Vagy a szomszéd gyerek a labdájáért. Vagy a szomszéd a faágáért. Vagy egy rég látott rokon a lelkedért.
Egy normális ember ilyen kor felkel, kimegy, beszél, átvesz/visszadobja a labdát/odaad egy faágat/beengedi a rokont.
És mit csinálok én? Lebukok a kanapéra, és őszintén remélem, hogy a kedves látogató nem érzi meg a félelmem szagát, és csendben odébbáll.

2. És most csoportmunkában fogunk dolgozni…
– mondta a tanár. És most ment el minden életkedvem – mondtam én. Nem elég, hogy egy rohadtunalmas órán kell ülnöm, még emberekkel is kéne… Beszélnem? Kapcsolatba lépnem? Együttműködnöm? Jajjj…
Szerencsére általában hozzám hasonlóan introvertált/együttműködni utáló emberekkel kerültem össze, azaz gyorsan kiosztottuk, ki melyik feladatot fogja megcsinálni, aztán mindannyian visszavonultunk a saját kis csigaházunkba.

3. Tábor után
Éppen egy táborban voltam, amikor valaki felvetette, hogy, miután hazamentünk, és gyorsan mindenki lefürdött, este tarthatnánk egy afterpartyt. Azt hiszem a nézésemben benne lehetett, mit gondolok erről az egészről… Komolyan?
Persze, mindenki megpróbálja kipihenni a különösen fárasztó dolgokat. Alszik, eszik, pótolja a híreket, zenét hallgat (és nem kell attól félnie, hogy ha lemerül a telefonja, sehol nem fogja tudni feltölteni)… Én meg körbetáncolom a szobámat, és örvendezek, hogy nincs körülöttem minden pillanatban minimum öt ember. Ezt cserélném fel egy tásaspartira?
És azt hiszem, kicsit mindenki így van vele. Persze, szeretjük a barátainkat, de azért valljuk be: emberek ők is. És, mint minden ember, borzasztóan fárasztóak.

4. Sokat dumáló emberek
Azt hiszed, utáljuk őket, mi? Azt hiszed, magunkban már százszor elátkoztuk őket azért, hogy nem bírják egy percre sem befogni a lepénylesőjüket? Hát, pont nem. Jó, persze biztosan vannak olyan introvertáltak is, akik így éreznek, de nekem például semmi bajom nincs a nagydumásokkal. (Amíg értelmesen nagydumálnak persze…) Legalább addig sem kell nekem beszélnem, és tökéletesen beérik azzal a pár ühümmel, amit ki tudok préselni magamból.

5. Ó, azok a csodás, mély, lelkizős beszélgetések…
… amire valaki olyasvalaki próbál engem rávenni, aki teljes mértékben és tökéletesen extrovertált. És, mint ilyen, csodálatosan mély, lelkizős beszélgetéseket tud lefolytatni akár random idegenekkel is – nemhogy velem, akivel legalább negyedévente vált két szót!
És akkor eljön a teljes katasztrófa, az atomháború, a világ vége, az Apokalipszis összes lova és lovasa. Legalábbis számomra. De a körülményekhez képest igyekszem viszonylag kulturáltan viselkedni: nem szaladok el, nem futamodok meg, nem visítok egy hatalmasat… Csak csendben bámulom az illetőt.
Ő meg csendben visszabámul, és megpróbálja megfejteni, mi járhat a fejemben, és miért nézek olyan furcsán, mintha egy falka ork állna előttem.
Aztán elüldögélünk így egy darabig. Előbb-utóbb csak levonja a következtetést és szabadon enged…

6. Lecsüccsenők
Amikor leül mellénk egy vadidegen ember, és barátkozni próbál… Nos, az ügy kimenetele persze attól függ, milyen kedvünkben talál minket, de súgok: nagy a valószínűsége, hogy nem lesz pozitív.

a,  „Utálomavilágot”-hangulat: Csendben végigmérjük az indokolatlanul hozzánk szóló emberkét, és úgy nézünk rá, mintha éppen most közölte volna velünk, hogy Lipótmezőről szabadult. Mert mégis: mi más oka van egy értelmes emberi lénynek, hogy random idegenekkel csevegjen valami totál lényegtelen témáról?

b, Parabogár-hangulat: Oké, mit akarsz tőlem? A vesém kellene, vagy a telefonom? Tudod mit, vidd mind a kettőt, csak hagyjuk ezt a barátkozás-témát!

c, Cukivagyok-hangulat: Kedvesen mosolygok, bólogatok. Kedvesen mosolygok, hümmögök. Kedvesen mosolygok, rázom a fejem. És közben azon tűnődöm: mi a búbánatos bánatért beszélgetünk? Ha meg akar ismerkedni velem, akkor… Vérteződjön fel végtelen türelemmel!

7. Írásban
Valahogy minden sokkal könnyebb. Nem kell azonnal reagálni, meg lehet tervezni előre minden szót, megkeresni a legmegfelelőbbet. Nem véletlen, hogy ha egy olyan társaságban zajlik a beszélgetés, ahol a szokásosnál is kevésbé vagyok megszólalós hangulatban, általában a kezem magától elkezdi írni a combomon a véleményemet.

8. Ja. Aha. Ja. Mhm. Aha, aha…
Igen, tudom, hogy ismered ezeket a szavakat, sőt valószínűleg őket használod a legtöbbet. Kis szünetekkel, de nagyjából ebben a sorrendben.
Tök mindegy, hogy valaki éppen az időjárást ecseteli, vagy éppen egy nagyon mély és komoly témát próbál körbejárni: ha rád jön az ühümmöghetnék, akár azt is ecsetelheti, hogy otthon kiscicák vérét issza, akkor sem fog kijönni több a szádon egy kurta és sablonos „tényleg?”-nél.
(Hogy aztán másnap, egy hét múlva, vagy akár kereken az adott beszélgetés tizedik évfordulóján, miután a szocializáció okozta sokk elmúlik, eszedbe jusson egy abszolút frappáns, témához és helyzethez illeszkedő, szimpatikus kis mondat, amit csak el kellett volna sütnöd, és mára eljött volna a világbéke, bárányok és farkasok együtt játszadoznának a virágos réten, és a globális felmelegedés is más tájakra takarodott volna. Volna…)

9. Gyorsan merülő akku
Mi introvertáltak amúgy tök jól ellenénk, élnénk világunkat a kisszobában, és az égvilágon semmi bajunk nem lenne, ha nem találkoznánk azokkal a fránya emberekkel, akik pillanatok alatt képesek teljesen lemeríteni az aksinkat.
A legrosszabbak az esték, legalábbis nekem. Alapvetően nem vagyok egy éjjeli bagoly, éjfélkor még a legizgalmasabb könyvet is nyugodtan ott tudom hagyni, de ha ráadásul emberek között is kell lennem egész álló nap… Akkor elszabadul a káosz.
Vagyis a KÓMA. Amikor az agyam egyszerűen nem bírja tovább a sok feldolgozandó ingert, és majdhogynem kikapcsol – csupán a legfontosabb, a túléléshez elengedhetetlen információkat továbbítja neked. Mint például: lélegzés, pislogás, esetleg evés (néha-néha)… A tájékozódási képesség viszont már nem tartozik ide…
Szóval, így történt, hogy egy szegedi éjszakai játékban úgy kolbászoltam össze az egész rohadt várost, hogy a Tiszát is csak úgy találtam meg, hogy rámutattak. Mert amíg mindenki próbált úgy-ahogy eltájékozódni az ismeretlen helyen, én csak arra koncentráltam, hogy legalább egy embert, akit ismerek, ne veszítsek szem elől, és amíg ők (mintha térkép lett volna a fejükben) megbeszélték, hogy melyik lenne számunkra a legoptimálisabb útvonal, én azt se tudtam, vajon Magyarország földjét tapodom-e még.

10. Gyorsan merülő akku/2
Ha éppen zárt térben (értsd: legutóbb bálban) vagyok, akkor is ugyanígy néz ki a szituáció. Csak kicsit kellemetlenebb, mert valamennyivel világosabb van, mint a szegedi éjszakában, így mindenki jól láthatja, ahogy kómás arccal vánszorgok össze meg vissza egy idő után.
Persze az elejét még élveztem a dolognak, de utána egyre inkább azon kaptam magam, hogy semmi másra nem vágyok, csak egy nyugalmas sarokra, ahol nincsenek emberek. És hiába voltak kedvesek a szervezők, és rendeztek be egy külön nyugiszobát, végül nem kerestem fel – mert a bejáratát egy hosszú asztal zárta el, ami mellett emberek ültek. Persze, ki lehetett volna kerülni őket… De nem, nem. Mi van, ha valamelyik megszólít?
Így aztán csak tébláboltam fel-alá, elmentem kétszer arcot mosni, egyszer bezárkóztam a vécébe, pedig pisilnem se kellett, csak mégis… De aztán már ezek se segítettek, az aksi végképp lemerült, én meg bealudtam a táncparkett szélén. (Jó, ott mondjuk legalább sötét volt.)

11. Titkos ügynök
Te mindenkiről mindent tudsz: mi történt vele a hétvégén, ki tetszik neki, hány anyja van, melyik a kedvenc fogkréme… Az extrovertáltak szívesen beszélnek mindig és minden körülmények között a legjelentéktelenebb dolgokról is. Azzal viszont nem számolnak, hogy te, a sarokban ücsörögve minden egyes szavukat, gesztusukat, és jelentéktelen hangsúlyukat megjegyezheted, majd a fejedben úgy rendezheted őket, hogy a végén szinte magadtól jöjj rá a hiányzó részletekre: a legtitkosabb gondolataikra.
Ezzel szemben, mit tudnak ők rólad? Jaaa, egyszer megemlítetted nekik a hobbidat, de azt se hallották…
Szóval, ha valaki egyszer le fogja igázni az egész Földet, holtbiztos, hogy közülünk való lesz.