2017. október 16., hétfő

Cassandra Clare: A Jonathanok Ereklyéi

(Neeem, ez a cím mindig is Ereklyéi volt. Te nem láttál ezen a blogon olyat, hogy "erekléyi". Az URL-re pedig nem vagy kíváncsi.)


Kedves Csontváros és Hamuváros és Üvegváros és Bukott Angyalok Városa és Elveszett Lelkek Városa és Mennyei Tűz Városa és Meggyilkolt Fürdőkádak Falva!
Huh, de sokan vagytok, gyerekek…
Én először nem akartalak szeretni benneteket – legalábbis nem ennyire. Már alapból, ez az angyalos-démonos téma nem tartozott soha a kedvenceim közé (értsd: egyszerűen annyira nem érdekeltek a hasonló könyvek, hogy fel sem vettem őket). Sőt. A vámpírokhoz, vérfarkasokhoz, boszorkánymesterekhez is hasonlóan álltam hozzá – valahogy ők se érdekeltek jobban, mint egy tál rizs.
Erre jöttök ti hatan (igen a fürdőkádas dolog az én beteg elmém szüleménye). És megmutatjátok, hogy a legunszimpatikusabb témából is ki lehet hozni egy igazán jó kis YA-fantasyt!


ELSŐ BENYOMÁS:


A borítók… Hát… Az első részét most inkább hanyagoljuk, és feltételezzük jóhiszeműen azt, hogy a tervezője színtévesztő, és ezt ronda, méregzöld színt véletlenül kéknek nézte. Vagy pirosnak. A háttérben lévő férfiúmellkas meg csak véletlenül került a képre ilyen esztétikus formában.
A többi rész eleje ehhez képest gyönyörű – kiemelném itt főleg az Üvegvárost és az Elveszett Lelkek városát. Ja, és külön leborulnék az előtt, aki rájött, hogy ha ráírják a borítóra, hogy a sorozatnak pontosan hányadik kötetéről van szó, nem fogok kényelmetlenül toporogni a könyvtárban, és azt találgatni, hogy vajon, ha a sorozat utolsó kötetét viszem haza a második helyett, rájövök-e még erre az első spoiler előtt?
A címekkel viszont nincs semmilyen problémám, bár az Elveszett Lelkek Városa helyett igenis lehetne az Elveszett Lelkek Helye. Hehe.

FÜLSZÖVEG:
Clarynek ennél átlagosabb élete akkor se lehetne, ha egy átlagos lány életéről szóló könyvben szerepelne.
Iskolába jár. Szeret rajzolni. Szereti az anyukáját. Minden idejét a legjobb barátjával tölti, aki iránt természetesen nem érez semmi olyat, ááá, dehogy…
Élete teljesen nyugodt mederben folydogál, mígnem egy este össze nem fut pár sráccal, akik az estét megpróbálják egy kis démonöléssel feldobni.
Igen. Démonöléssel. Mert démonok igenis vannak: ahogy angyalok, vámpírok és vérfarkasok is. A gond csak annyi: Clarynek egyáltalán nem kéne őket látnia!
Ahogy az árnyvadászokról sem igen kéne tudomást vennie. De hát lehet nem odafigyelni Jace-re, aki, annak ellenére, hogy kőbunkó, a világ legjóképűbb fiúja?

VÉLEMÉNYEM
A könyv legnagyobb problémája az, hogy túl későn olvastam. Illetve, ez az én problémám, de sokat levont a művek élvezeti értékéből az, hogy nem két-három éve vettem őket a kezembe.
Mert ez bizony egy valódi YA-sorozat a javából. Tizenhat éves koromig megkockáztatom, hogy engem is elbűvölt, lekötött volna, de ahogy egyre többet olvas az ember, ahogy egyre jobban megismerkedik a különböző klisékkel, úgy válik egyre és egyre bizonyosabbá: a Végezet Ereklyéi-könyvek cukik, okék, én speciel szerettem őket… De egyáltalán nem hiba nélkül valók.

Igazából nem is egy sorozat van, hanem kettő. Az első és az utolsó három könyv cselekménye lényeges elemekben eltér egymástól – és hála Istennek a színvonala is! Ne értsetek félre, az első részekkel sem volt semmi bajom, de valószínűleg kevésbé lenne ajnározós ez a kritika, ha ott abbahagyom a sorozatot. Mert amit Clare az utolsó részben (na jó, utolsó két részben) megcsinált… Legyen elég annyi, hogy a Mennyei Tűz Városát nem is igazán bírtam letenni, és még a befejezése után is napokig ott dübörgött a fejemben a történet, ami határozottan jó jel.

Viszont természetesen még ez a könyv sem tudta feledtetni az elmúlt részek kisebb-nagyobb hibáit. Mert azokkal volt bizony bőven.
Amikor azt mondom, hogy a Sokféleváros „tipikus YA történet” akkor azt arra is értem, hogy benne van a tipikus YA-klisék nagy része. A főgonosz néha eszméletlenül buta (főleg az 1.-3. részben). Mindenki mindenkinek a rokona. Teljes mértékben előre lehet látni, kik azok a szereplők, akiket az olvasók szeretnek, de ugye semmi funkciójuk nincs a könyvben… Tehát mehetnek is a levesbe, köszönjük a részvételt. A nagyobb fordulatok is eléggé könnyen kitalálhatóak, szereplőink pedig a legtöbb helyzetet karcolás nélkül megússzák  – vagy esetleg az egyik könyv végén megsérülnek, a következőben pedig már fel is gyógyulnak, nehogy ám lábadozniuk kelljen. (Oké, erre egész jó ötlet volt az iratze, amit én következetesen iratizének olvasok.)

Egyébként a karakterekről: nyugi. Nyugi, ha most elolvastad az első 10 oldalt, és úgy érzed, senki nem lesz egy hangyányit sem szimpatikus a számodra. Az első kötetben talán még nem is. Na de az utolsóban!
Én személy szerint a történet végére mindenkit megkedveltem, sőt, abszolút át tudtam érezni a konfliktusaikat, a tragédiáikat… Ráadásul mindenkinek pont annyi és akkora hibája volt, ami emberivé tette őt – viszont nem is éreztem késztetést arra, hogy egy pohár vízbe belefojtsam őket miatta. (Oké, egyszer igen… SPOILER JÖN, ha NEM AKAROD LELŐNI A POÉNT, NE JELÖLD KI A KÖVETKEZŐ MONDATOKAT!
Az ötödik részben van azt hiszem az a szituáció, amikor Jace, egy józanabb pillanatában fel akarja adni magát a Klávénak, de szerelmetes Klárikánk ezt nem hagyja, és beköpi szívének választottját a gonosz, sátáni bátyjának, hogy az még több embert tudjon elpusztítani. Egy pár oldalon belül vége lehetett volna a történetnek, de ugyan, szenvedjük csak még egy kötetet!

És ha már az előző spoiler a szerelemmel volt kapcsolatos, hadd álljon itt az is, mitől kaptam néha idegrángást a sorozat olvasása közben.
(Ebből a felvezetőből ki nem találnád, hogy a szerelmi szál miatt…)
Kedves Cassandra! Te nagyszerűen felmérted a piacodat – tizenéves lánykáknak írtál fantasyt. Ebből valóban kihagyhatatlan lenne pár szaftos szerelmi szál. De azért…
Szóval, ha te annak a híve vagy, hogy bár kell egy könyvbe némi romantika, de azért (pláne, ha alapvetően fantasyról van szó), szorítkozzon csak a leglényegesebb jelenetekre, akkor van számodra egy rossz hírem. Ebben a könyvben egyszerűen mindenkinek olyan szenvedős, kommunikációhiányos, reménytelennek tűnő szerelem jutott, amennyire csak lehet. De nyugi, átlagban a megismerkedéstől számított ezredik oldalon össze is jönnek a karakterek…

És ez a szerelmi szál egy kicsit a történetvezetésen is ront. Az akciók jók-jók… De két izgalmasabb jelenet között gyakran nincs más kötőanyag, mint a nyálba hajló nyavalygások.

Még a világépítésről kellene beszélnem. Nos, mivel más démonos-angyalos sztorikhoz nem igazán tudom hasonlítani, csak annyit mondok: szerintem ötletes volt. Clare jól dolgozza össze a bibliai alapokat a különböző vámpírtörténetekkel és hozzácsapja még a saját vagány démonölőit: az árnyvadászokat. (Angolul is jól hangzik ez a név, de magyarul dallamos csak igazán! Mellesleg a különböző családnevek is iszonyat jól hangzanak. Oké, a Morgenstern szó az egész német nép szégyene, de a Wayland, a Lightwood… Ahhoz képest, hogy a világ egyik legcsúnyább nyelvén íródtak, egész szépek.) Nekik tetszett az egész társadalmuk, és a sorozat végére még a Klávét is sikerült legalább minimálisan értelmes szervezetnek beállítani.És azt hiszem, ő is el tudta érni, ami többeknek nem sikerül: tinédzserek milliói álmodoznak arról, hogy bár ennek a világnak a részei lennének... Mert oké, vannak démonok, de ezekért a barátságokért, ezekért az élményekért még azt is feladnák, hogy ne kelljen minden nap halálos veszélybe kerülni.

Uhh, most egy kicsit túl sokat szidtam ezt a sorozatot? Igen. Pláne ahhoz képest, hogy mennyire szerettem. (Azt monod, ha te egyszer írsz egy könyvet, nem akarod, hogy ennyire szeressem? Megértem.)
Úgyhogy felhoznám az írónő mentségére azt, hogy a stílus szerintem azért ott van. Teljesen bele tudtam élni magam a sztoriba, ráadásul a nyálas jelenetekért is kárpótoltak a friss, élénk szócsaták (főleg persze Simon és Jace). A mellékkaraktereket egyszerűen nem lehet nem szeretni, valahogy mindenki közel tudott kerülni a szívemhez.

Szóval milyen is úgy összességében a sorozat? Nem hiba nélküli, az biztos. De egy külön világ, amibe belecsöppensz, ha belecsöppensz, jó eséllyel benne is maradsz pár napig. Egy kaland, ami éppen annyira félelmetes, hogy még ne bújj bőgve a takaró alá, de azért élvezd. Egy szereplőgárda, akik fennköltek, hősiesek és szeretnivalóan gyerekesek egyszerre. Egy élmény, amit nem fogsz elfelejteni. Olvasd el.
Jobban mondva...

Olvasd el, ha...
1.      … még benne vagy a célkorosztályban (szvsz 14-16 év között)
2.      … nem olvastál még túl sokat ahhoz, hogy meglepetésként érjenek a csavarok.
3.      … szereted a jóképű, flegma, de mégis érző szívű srácokat, akik nem mellesleg démont esznek reggelire.
4.      … szeretnél belépi egy igazán különleges, igazán árnyvadász világba.

SPOILEREK INNEN TÁMADNAK

SZEREPLŐK

Clary: Most nem kezdek arról magyarázni, hogy a filmben kinéz vagy huszonötnek. Inkább azt mondom, hogy Clary egy átlagos kislány karakteréből felfejlődött egy viszonylag vagány harcossá… Hogy az utolsó könyvben megint teljesen súlytalan legyen. A szerelmi drámái pedig neki voltak a legidegesítőbbek.
Jace Wayland / Morgenstern / Lightwood / Herondale / Ezkomolyan minden könyvben új néven szerepelt: Most nem kezdek el arról magyarázni,, hogy a filmben nemhogy nem jóképű, hanem egyszerűen csúnya. Maradjunk annyiban, hogy kisbalta-gyanús karakterből vált kedvenccé, és akkor ezzel mindent elmondtam.
Alec: Oké, Lightwoodék eléggé normálisan néztek ki a filmben a többiekhez képest. Alec karakterével nekem nem sok problémám volt, sőt, az utolsó kötetben már valamennyire érdekelt is a Magnussal való kapcsolata. (Bár kicsit úgy érzem, ezt a meleg-szálat csak azért hozta be az írónő, hogy Alecet megkülönböztesse valamiben Jace-től.)
Isabelle: Nem volt a kedvencem, valószínűleg nem is lesz soha, mindenesetre azt el kell ismernem, hogy az egyik legjobban kidolgozott, felépített karakter.
Simon: Most nem kezdek arról magyarázni, hogy a filmben úgy néz ki, mint egy 1800-as évekbeli ifjú fizikus. Inkább azt mondom, hogy szerintem az egyik legjobb szereplő volt! Nála éreztem leginkább a karakterfejlődést: a legjobb barátjába szerelmes kocka kissráctól eljutottunk a két nőt egyszerre meghódító, sármos vámpírig. A Claryvel való kapcsolata pedig igenis különleges, pláne a könyvek világában, ahol nincsen fiú-lány barátság. Soha, semmilyen körülmények között.

Mellékszereplők: Talán a legjobbak az egész sorozatban! Magnusért mindenki rajong – én speciel nem annyira, de meg tudom érteni, miért kedvelik olyan sokan. Luke-ot egyszerűen muszáj szeretni, ahogy Maia is az első perctől kezdve a legszimpatikusabb volt a számomra. És Raphael… Ha valaki valaha azt mondta volna, sajnálni fogom azt a hólyagot, kiröhögöm. És tessék…

HOGYAN ÉRT AZ EGÉSZ VÉGET?
Nyeh… Ugyanaz igaz erre, ami az egész sorozatra is: ha pár évvel fiatalabb lennék egy szavam se lenne az ellen, hogy mindenki boldogan éljen, aki meg nem hal. De úgyse hal meg senki… Ugye?
Erről egy különleges cikk is kijön nemsokára, de most így elöljáróban annyit azért elmondanék: ha meghalt volna valaki, a főszereplők közül… Vagy legalább szerencsétlen Simon nem nyerte volna vissza az emlékeit soha… Nos, akkor valamennyivel felnőttebb és érettebb lenne ez a könyv, mint így, hogy, ugyan elvesztettünk pár mellékkaraktert, de végeredményben mégiscsak minden főbb szereplő boldogan éli tovább kicsike életét, az egy picit talán rontott az amúgy fantasztikus utolsó köteten.
Jonathan halála meg... Egyszerűen fantasztikus volt. Na az tapsot érdemel.

2017. október 7., szombat

Kemény Zsófi: Rabok tovább



Kedves Rabok tovább!
Komolyan, hogy a fenébe vagy te 60%-on a molyon? De tényleg? Más, nálad minősíthetetlenül szarabb könyvek a 90%-ot súrolják, te pedig itt szégyenkezel? Hát milyen emberek olvastak téged, és mit vártak tőled, hogy ennyire tudtak csalódni?
 


ELSŐ BENYOMÁS
A borító, ha nem is az „olyanszéphogymindjártmegzabálom”-fajtából való, de kétségkívül felhívja a figyelmet, és azt hiszem, ez a cél is. Azért az a tigris meg annyira nem volt főszereplő, amennyire ott virít a borítón…
A cím meg… Hát, ahogy minden Kemény Zsófi-könyvé. Zseniális.

FÜLSZÖVEG
Bora (akit én következetesen Zsófinak hívok, nem tudom miért, valószínűleg az írónő miatt) nem kifejezetten az a világmegváltó forradalmár típus. Jó, persze azért elege van abból, ami az országban megy: a fizetős gimikből, a fészekadóból, amit a kiköltözötteknek (vagy a hozzátartozóiknak) kell befizetniük, és minden egyéb politikai baromságból.
De forradalmat sosem akart kirobbantani.
Még akkor sem, amikor bevették a Forradalom2017 csoportba, és meghívták egy szervezkedésre. Akkor sem, amikor egy tüntetés kellős közepén találja magát, Mátyás király újratemetésén.
Csakhát közbejön az élet. Meg Giovanni, aki híres rapper, aki nemcsak hogy nem szállt el magától, de még Borát is észreveszi, és belerángatja a történelembe.

VÉLEMÉNYEM:
Kezdjük azzal, hogy bár ez a könyv alapvetően jó, egyáltalán nem tökéletes. Sőt, számos olyan hibája van, amit könnyedén ki lehetett volna küszöböli.
Jöjjön mindjárt a történet. Az alapötlet fantasztikus: mi lenne, ha ma, 2017-ben kitörne egy forradalom. De nem olyan, amikor pár fiatal csak úgy szimplán az utcára vonul, kiabál párat, bulizik egy jót, aztán elégedetten/elégedetlenül hazabattyog. Hanem tényleg igazi, amiről jó olvasni, de amibe természetesen normális ember nem akar belekeveredni: tankok, lövések és hasonló vidám dolgok…
Egy nagy csapdája volt viszont ennek az alapötletnek. De Kemény Zsófi rendkívül nagy ívben ki is kerülte: hála Istennek nem csinált egy ’48 vagy ’56 másolatot a regényből. Giovanni igazi neve nem Petőfi Sándor, az össesküvők nem a Pilvaxban, vagy egyéb kávéházban jönnek össze, és nem bukkant fel egyik sarkon sem egy Nagy Imre. Sőt! Még az aktuálpolitika sincs annyira nagyon beleszőve, hogy azért kötél járjon: sőt, ha becsukod a szemedet annál a két darab Orbán-legendnél, akkor akár azt is képzelheted, hogy az egész könyv egy alternatív valóságban játszódik. Merhát végülis ott is játszódik: elmúlt már 2017 nyara, a fészekadónak se híre se hamva, és nagy szerencsénkre forradalom sem volt.

(Mondjuk azért én egyből asszociáltam egy bizonyos miniszterelnök bácsira eme leírás hallatán olvastán?
„Úgy artikulált, mintha lett volna egy adag grízgaluska a szájában, amit a nagymamája főzött, de nem szerette volna a grízgaluskát, a nagymamáját viszont igen, ezért a szájába vette volna azt a nyavalyás grízgaluskát, aztán a nyelvével kerülgette volna beszéd közben.”)

Szóval megint itt állunk: jó felvezető, érdekes történetkezdemény… És hogy milyen a történet? Hát… Apró csalódás.
Talán nekem túl kevés volt a forradalom és túl sok a szerelmi szál, meg a szereplők belső világa. Az is érdekes persze, de sokkal többet ki lehetett volna hozni egy igazi forradalomból: hogyan hat a népességnek azon részére, akik esetleg nincsenek hamvas fiatalságuk csúcsán, mi történik azokban a csatákban, ahol nem vagyunk ott… Könyörgöm, felrobban a Westend, de ez el van intézve egyetlen mondatban. Bora szemszögéből látunk mindent, aki ott van a forradalom kellős közepén, mégse érezzük magunkat veszélyben. Tankok dübörögnek a főutcán, de az egészet úgy írja le Kemény Zsófi, mint egy átlagos vasárnap délutánnál csak egy fokkal szokatlanabb valamit. Könyörgöm, Pesten bombáznak, a Balatonon pedig az egyik legnagyobb hír a jó baracktermés?
A szereplők közül pedig kiemelném Borát, aki néha rémesen unszimpatikus tudott lenni. Több ponton nem egy érett (legalábbis érőfélben lévő) egyetemista pszichológus lányt látok, hanem egy óvodást, aki folyamatosan azt hajtogatja, hogy „nincs kedvem”. Esetleg „van kedvem”, de ez jóval ritkább.
Szívesen olvastam volna a történetet mondjuk Rebeka szemszögéből, aki jóval szimpatikusabb karakter volt (bár nem annyira bonyolult, az igaz). Vagy Chenéből. Az is vicces lett volna, kétségtelenül: hogyan látja egy kínai cserediák egy kis ország fura kis forradalmát. De hát ez a ziccer sajnos kimaradt, nekünk meg maradt Bora.
Éééés, azt hiszem, minden fő hiányosságát leírtam a regénynek. Úgyhogy… Kezdjük el dicsérni is, mert bizony megérdemli!
Először is, a legtöbb mellékkarakter meglepően életszagú lett. Nincsenek a forradalmárok között szobrok, akik párás szemmel készülnek a hősi halálra, és akiket a hálás utókor megkoszorúzhatna minden évben. Van viszont helyettük elkényeztetett hülyegyerek, lázadni akaró, de valójában az egész lényegét fel nem fogó hülyegyerek, hülye öregasszony, aki füves cigit ad az unokájának… A forradalom vezetői nem hősök, hanem szintén elkényeztetett hülyegyerekek, akik egy hangyányival jobban értenek a stratégiai játékokhoz, mint a többiek, és több bolondgombára tartanak igényt – mert bizony nem egy önjelölt vezetője van a kis forradalomnak, hanem jópár tábor. A feministák, a piros csapat, a kék csapat, a zöld csapat… Vagy nem tudom, mi alapján szerveződtek össze lázadóink, de valószínűleg kábé ilyen indokok lehettek a háttérben. Pont így tudnám elképzelni az oldalakat egy valódi forradalomban is.
És hogy mi dönti el számomra véglegese azt a kérdést, hogy jó könyv-e a Rabok tovább és jó író-e Kemény Zsófi? A stílus.
Ami egyszerűen egyedi, jó, és megragad, nem enged el. Bora érzései tökéletesen átjönnek (még akkor is, ha néha nem akarjuk…). Sőt, a legtöbb hangulatot is meg tudja ragadni az írónő: egy fullasztó napot a forradalom kellős közepén, a Balaton-partot, , a sütögetést egy blokád kellős közepén… Lehetne még folytatni.
A mondatai pedig szintén klasszak… Izé… Hogy amikor te megnézted a molyon nem pont ilyen idézetekbe futottál bele?
Na, itt kell szót ejtenünk arról, hogy valószínűleg miért kapott ilyen kevés százalékot a Rabok tovább.

„Nem vettük észre, hogy lassacskán komolyan megfélemülünk.”
„A helyzet át volt érezve.”
Ez a két mondat két random idézet volt a szövegből. Te, kedves olvasó, aki még nem vetted a kezedbe ezt a könyvet, most minden bizonnyal jogosan kapsz a buksidhoz. Mit hadoválok én itt neked a zseniális mondatokról, amikor ez a szerencsétlen kis fruska még egy normális magyar mondatot se tud elragzani.
A valóság az, hogy valószínűleg el tud. Csak az ilyen, és ehhez hasonló random kiválogatott idézetek akkor hangzanak el, amikor hősnőnk részeg/betépett/begombázott/fáradt. Oké, az első három állapotról nem tudok nyilatkozni, de azt tanúsíthatom, hogy fáradtan az én agyam is elkezd olyan magyartalanul gondolkodni, hogy az összes magyartanárom kifutna a világból.
Ez az egyik. A másik egyszerűen az, hogy Kemény Zsófi stílusához hozzátartoznak ezek a mondatok. Magyartalanok az igaz… De ironikusan magyartalanok. És hozzáadnak a szöveg abszurditásához.
Lehet mondani, hogy neked nem jön be – tökéletesen megértem. Ez a stílus nem való mindenkinek. Nagyon hasonlít a slam poetryhez – sőt, igazából slam poetry, prózában. Ez se lehet mindenkinek a kedvence. Lehet mondani azt is, hogy nem kiforrott – tökéletesen megértem, de egy 23 évestől miért is várunk teljesen érett nagymonológokat? Lehet mondani sok mindent… De azt nem, hogy ez a könyv alapjában véve rossz lenne.
Aztán ott vannak azok az idézetek, amiket mindenki megpróbálja a Sátán előszobájának beállítani, pedig rohadt királyak.
„A lökéshullám nem diszkriminált nemi alapon.” – Minek fejezi ki ilyen bonyolultan, az átlagbunkó számára érthetetlenül azt, hogy mindenki eldőlt, mint egy sor dominó. Meg aztán ilyen liberális kifejezéseket használni… Mert ugye ezt a könyvet csak az élvezheti, aki fiatal pesti liberális egyetemista, aki ráadásul feminista is… Elárulom: nem. Példa? Én.

„A hiphop kultúra távol volt tőlem, mint a híd alatti húgyszag gazdája a húgytól.” – Ejnye, le merte írni a „húgy” szót? Úrihölgy ilyesmire nem is gondol!

„harcoljatok az életért, ha nem is a sajátotok,
bűnös alma helyett végre jobb kaját hozok,
minden kék egyenruhás faszkalap átkozott,
itt vagyok, és harcra ajánlkozok.
Bár lennék máshol, Mondjuk Bora Borán,
ha nem a rossz lapokat osztanák folyton oly szaporán.” – Oké. Valóban nem egy világbajnok rapszöveg. Ahogy utána maga Bora is megjegyzi, ez „érezhetően improvizáció volt. Béna rímekkel operáló, ritmusból ki-kicsúszó, helyzetre direkt reflektáló freestyle.” Persze, ha csak lapozgatod a könyvet, és megakad rajta a szemed, valószínűleg bénának fogod találni: de esetleg ha továbbolvasol, rájössz, hogy egyenesen direkt béna. 

Márpedig sajnos ehhez a könyvhöz több vélemény úgy érkezett, hogy az íróik mégcsak el se olvasták rendesen a könyvet. A felháborítónak titulált idézeteket is hasonló szemlélettel írták ki: mazsolázgatva egy-egy oldalon megállva, és onnan kiszedve olyan mondatokat, amik önmagukban valóban röhejesen hangzanak. Kontextusban viszont jól. Így én is tudnék bármelyik műből közellenséget gyártani.
Kemény Zsófi egyrészt baromi szerencsés: költő családba született, irodalmi nagyságokat ismerhet kiskora óta. Másrészt baromi szerencsétlenbe: ha kiadják egy könyvét, az ember nem tud nem arra gondolni, hogy ha ezt Kis Pista írta volna Alsóvakarcsról, talán nem adták volna ki.
Ez viszont abszolút nem Zsófi hibája. Ő megtette, amit lehetett: írt egy viszonylag jó könyvet 23 évesen. Kicsit kiforratlan. Kicsit versszerű. Vannak problémák a történttel, a szereplőkkel – de alapvetően igenis jó könyv. Csak… Nem való mindenkinek. És valószínűleg pont azoknak sikerült elolvasni, akiknek NEM való.

Ajánlom, ha...
  1. azért nem taszít a slam poetry világ.
  2. az itt leírt idézetektől nem kapsz kapásból agybajt.

SPOILER KÖVETKEZIK…

… mert a könyv végéről még nem beszéltem. Pedig (sajnos) megér az is egy misét.
Totálisan összecsapottnak éreztem, a pannis szállal egyszerűen nem tudtam mit kezdeni, nekem nagyon a semmiből jött. Giovannival hasonlóképpen. Oké, ott volt egy kis meglepetésfaktor, de az azután következő tettei is totál logikátlanok voltak… Vagy legalábbis nem magyarázta el nekem senki a bennük rejlő logikát.
Igazából ez lett volna a regény lényege szerintem: hogyan bukik meg egy 21. századi magyar forradalom. (Mert hogy megbukik, az nem kérdés, tapasztaljuk már párszáz éve…) Erre kapunk egy rövid kis szöveget arról, kivel mi lett, oszt jóccakát, vége a mesének. Azért ennél többet vártam volna, sajnálom, hogy valamiért így össze kellett csapni.

ÉRTÉKELÉS: Rengeteget szidtam most ugye, ahhoz képest, hány csillagot akarok neki adni? Mindenesetre akkor is kap egy négyest, pukkadjon meg az összes kritikusa!

CSILLAGOZÁS: 4*

2017. október 4., szerda

DIY könyvjelző egyszerűen, praktikusan



Abban talán megegyezhetünk, hogy egyetlen könyvmoly sem élhet meg könyvjelző nélkül. Hacsak nem olvasol el minden, de tényleg minden könyvet megszakítás nélkül, ami csak a kezedbe kerül, bizony szükséged van rá, hogy valamivel megjelöld, hol is tartottál.
Erre valók a könyvjelzők.
Gondolom eddig nem sok újat mondtam annak, aki nem egy brazíliai kő alatt élt, de gondoltam teszek egy gesztust a brazíliai kő alatt lakók felé is, mert ilyen kedves és jószívű vagyok.
Sok moly szinte mániákusan gyűjti a szebbnél szebb könyvjelzőket. Sőt! A népesség kreatívabb és kézügyesebb része még arra is vállalkozik, hogy maguknak készítsék el ezeket a csodákat, melyekre aztán irigykedhet a környezetük.
Akikbe természetesen te is beletartozol. Igen, te! Akinek nincs elég kézügyessége, türelme, szépérzéke, ideje, vagy mit tudom én mije, arra, hogy megalkosson egy ilyen csodát.
Nos, ez a cikk neked szól. Nekünk. Az itt bemutatott könyvjelző-készítési módok, amellett pedig, hogy praktikusak, elkészítésük alig néhány perc, rettentően népszerűek és közkedveltek is. Lássuk csak az öt (illetve hat) legjobb megoldást!

0. A rövidtávú
Hozzávalók: 1 db ujj
Ez a könyvjelző sajnos csak félmegoldás: olyankor használható, mikor épp csak egy pillanatra kéne felnyalábolni a könyvet, és átvontatni magad vele a másik szobába. (Tudod, a kanapéról az ágyba…)
Elkészítése borzasztó egyszerű. Megfogod a nevezett testrészt, aztán egy határozott mozdulattal ráteszed a könyvre. Majd becsukod a könyvet. Ennyi.

Természetesen lecsatolható kezűeknek akár teljes értékű, hosszabb távú megoldás is lehet, bár itt is fennáll annak a veszélye, hogy az ujj egyszer csak kicsúszik a könyvből. Ha pedig esetleg táskában szeretnéd szállítani, félő, hogy ki fog lógni belőle a műkar, sőt: a csomag tömege is jelentősen megnövekszik.


1. Memória
Hozzávalók: agy.
Oké, ezzel nem mindenki rendelkezik, és még kölcsönkérni se lehet… Praktikum viszont, hogy mindig kéznél van, még akkor is, ha egy kopár, lakatlan szigeten vársz egy szimpatikus hajóra, és mindent megettél, amit csak el tudtál rágni.
Nincs más teendőd, csak fogni a pici szemecskéidet (képletesen persze), aztán vess egy pillantást az adott oldalszámokra. Namost, ha van egy pici agyad, az ezt el tudja tárolni azt a két vagy három számjegyet, ahol tartasz. Gond egy szál se: törire tízszer ennyi évszámot kell megtanulnod… Bár ezt azóta nem mondogatom, mióta a törizseni osztálytársam, akinek a fejében kétmilliárd évszám lakhat, hónapra, napra, percre órára tud mindent, a szállodai szobaszámát képtelen volt megjegyezni.
 
2. Csak ne csukd be!
Hozzávalók: padló, asztal, kisszekrény – azaz bármilyen, nagyobb méretű vízszintes felület. Nem, a kutyád nem jó, túl sokat mozog.
Nem, ne úgy képzeld el, hogy otthon felszeded a parkettát, és belepakolod a könyvbe, ennyire még te sem lehetsz hülye! Egyszerűen csak annyit kell tenned, hogy mikor az olvasástól elszólítanak bokros teendőid, NE csukd be a könyvet, hanem szépen, finoman helyezd le a padlóra, vagy egyéb alkalmatosságra.
Amennyiben a padlót választod, és kényes vagy arra, hogyan gyűrődnek meg a könyveid… Akkor nem választod a padlót. Mindenesetre, ha mondjuk könyvtári könyvekkel hoz össze a jószerencse, legalább arra próbálj meg vigyázni, hogy ne lépj rájuk minden éjszaka, amikor kimész vécére.


3. Légies könnyed, kecses…
… csak ezekkel a szavakkal tudnám jellemezni első igazi, hosszú távú megoldást nyújtó könyvjelzőnket.
Hozzávalók: 1 db zsebkendő. Nem elengedhetetlenül koszos.
Képzeld csak el, mi mindent lehet kihozni akár egy darab, teljesen hétköznapi zsepiből is! Még a kezedet sem kell megerőltetned ahhoz, hogy valami csodálatosat hozz létre! Elég letenni a zsebkendőt egy olyan helyre, ahol garantáltan formára fog gyűrődni egy kicsit – de mégsem annyira, hogy elveszítse a tartását. Én erre a célra az ágyadat javaslom, alvás közben ugyanis, szinte 0 erőbefektetéssel simán összehenteregheted annyira, hogy megfeleljen kényes elvárásaidnak.
 
4. A kreatív megoldás
Nos ige, elismerem… Az eddig felsorolt módszereket egyáltalán nem szabhatod személyre, nem mutatkozhatik meg bennük elrejtett, belső éned, nem engedheted szabadjára a fantáziádat.
Na, a következő ötlet remélem kárpótol!
Hozzávalók: bármi, ami a tolltartódban lapul szeptember óta. Júniusban is.
Oké, ez már tényleg nem könnyű feladat. Először is: kell hozzá egy megfelelő tolltartó. Nem olyan mániákusan rendben tartott vacak, amiben glédában állnak a ceruzák és a tollak, színskála szerint elrendezve… Ó, egyáltalán nem. Vegyél példát mondjuk rólam: az enyémben van a spirálfüzet lapjának letépett szélétől kezdve 2014-es menzajegyig minden, mi csak szem-szájnak ingere. Nos, ezeket a fecniket távolról sem azért nem dobtam ki még soha, mert olyan rendetlen ember lennék, á, dehogy, ez aljas rágalom. Én csak a kreativitásomat szeretném fejleszteni: könyvjelzőt varázsolni eme remek papírvackokból.
Nyugodtan használhatsz tehát bármilyen apró kis fecnit, amit csak találsz. Unalmasabb óráidon pedig az élvezetek csúcsa lesz kidíszíteni könyvjelződet hatszínű filccel, negyvenöt hosszú éven percen át.
 Például így:
A kész műnél már csak a fotó élessége tökéletesebb...

5. Az örök klasszikus…
Én nem buzdítok senkit semmire. De ha a könyvlap sarkát egy kicsit behajtod, akkor az úgy is marad, és megjegyzi neked, hol is tartottál…