2017. augusztus 21., hétfő

Stephen King: A Hosszú Menetelés




Kedves Hosszú Menetelés!
Úgy látszik, mostanság rá vagyok kattanva a diktatórikus-gyerekölős könyvekre. Ilyen volt a Battle Royal, a Halálkúra (neee, ne is említs azt a könyvet), a Vörös lázadás, Az éhezők viadala, amit ugyan nem most olvastam el, de legalább írtam róla a blogra, sőt, még valamilyen szinten A falka is. Egy kivétellel mindannyian jó könyvek voltak, sőt, a Battle Royale kedvencemmé is vált, szerintem a kategória csúcsa.
De hogy hogyan fog megbirkózni ezekkel az én első Stephen King-könyvem… Az író „fiatalkori gyöngyszeme”… Képes lesz bármi újat mutatni?
Nos, kedves Hosszú Menetelés, képes voltál.



ELSŐ BENYOMÁS: A borító egyáltalán nem fog meg elsőre. Másodikra se. Sőt, harmadikra se. A legvonzóbb talán az a nagybetűs Stephen King felirat, aminek a hatására jócskán megnövekedhet a vevők száma. A hátoldalán a színek már valamivel szebbek, de még úgy sem kapadoznék jobban utána, mint ha egy átlagos Leslie L. Lawrence-mű lenne.
A cím már egy fokkal jobb, de kétlem, hogy csak ennek a pár szónak a hallatán tömegek rohannának a boltokba. Mondjuk… A fülszöveg után annál inkább.

FÜLSZÖVEG: Szóval úgy érzed, sokat sportoló, erős, strapabíró srác vagy? Szeretnél végre felemelkedni a tömegből és igazán, de tényleg gazdag lenni? Olyan ember, aki bármit megengedhet magának? Képes vagy legyőzni ezért akár Amerika legjobb fiait is?
Ha igen, jelentkezz te is a Hosszú Menetelésre! A jutalom dupla, vagy semmi: ha nyersz, utolsóként maradsz állva, minden a tiéd, amit csak kívánsz. Ha viszont kidőlsz a menetből, vagy túlságosan lelassulsz, nagy árat kell fizetned érte: az életedet.
100 fiú. 99 vesztes. Csupán egy nyertes.
Egy ország, ahol mindez szabadon megtörténhet. Egy ország, ahol ez show.
És egy könyv. Egy könyv, ami leír egy menetet a sok közül.

VÉLEMÉNY:
A rossz könyvekről össze lehet hozni egy 3000 szavas bejegyzést, amiben minden létező aspektusból, teljes erőbedobással mocskolom őket. A nagyon-nagyon-nagyon jó könyvekből össze lehet hozni egy 2000 szavas bejegyzést, amiben minden aspektusból, teljes erőbedobással zengek hozzájuk dicsőítő himnuszokat. A középszerű könyvekből össze lehet hozni egy 1000 szavas bejegyzést, amiben azon elmélkedem, hogy mit lehetett volna tenni a középszerűség ellen.
És itt van ez a könyv. Ami nem rossz, nem kedvenc, nem középszerű, hanem egyszerűen csak… JÓ. Egy jó ötlet jó megvalósítása. Nem ad többet, mint amennyit a fülszöveg alapján ígér – de azt viszont megadja.
Az alapsztorit igazából leírtam a fülszövegben. Szenvedő tinédzserek (csak a szokásos) mennek, mennek, mendegélnek, míg meg nem halnak… Ha csak ennyi lenne a könyv, tényleg nem lenne érdemes elolvasni. Persze, meg lehet azt csinálni, hogy elolvasod a regény elejét meg a végét. Csak hatalmas hülyeség. Igen, így tudni fogod az egész cselekményt… De ennek a könyvnek nem a cselekmény a lényege.
Hanem mondjuk a karakterek! Mert azokból van bőven, elvégre 100 fiút indítanak útnak. Mindannyiukkal természetesen nem fogunk megismerkedni, talán a felükkel sem, de akikkel igen, azok elég érdekesek lesznek, hogy filozofáljunk rajtuk. A magabiztos, a beképzelt, , a morc, a lekvároskenyérevő, a paraszt, a buta, az átlagossrác király kis csapatot alkotnak, hogy végigbeszélgessék az utat, és várják 99 ember halálát. A dialógusaik meglepően élvezetesek és jók, bár nem értem, hogy tudnak ennyit szövegelni. Én már a túra 2. kilométere után általában befogom a szám, és küzdök a túlélésért.
A legjobban nem is a menetelő srácok fogtak meg egyébként, hanem a nézők. Kisgyerekes családok, szórakozó fiatalok, lelkes háziasszonyok, akik előbb megetetik a gyereket, aztán megnézik, hogyan halnak meg a fiatalok… Na ez volt az igazán megrázó.
Aki viszont arra vágyik, hogy egy legalábbis Az éhezők viadala szintjén lévő, kidolgozott világot fog kapni, annak csalódnia kell. A felépített háttér kimerül abban, hogy mindenki kb. úgy él, mint most, csak vannak nagyon csúnya és gonosz különítményes bácsik is. Akikről nem tudni, kiket visznek el és miért, de ettől függetlenül nagyon csúnyák és gonoszak.
A legfájóbb pont talán ez. Hiszen egy emberi társadalom nem válik csak úgy magától hiénák seregévé, akik vidáman nézik végig mások erőszakos halálát. Nem nevelkednek olyan fiatalok benne, akik csak úgy, önként és dalolva elmennek meghalni. Méghozzá százan… Évente százan! Én azért kíváncsi lettem volna az előzményekre is… Bár lehet, hogy ezt King direkt nem fejtette ki, hiszen nem is ez a könyv lényege. Hanem az, hogy ha már előállt egy ilyen helyzet, hogyan tudjuk megoldani.
Ha eltekintünk ettől a hiányosságtól, és nem gondolkodunk ilyen magasztos dolgokon, akkor viszont a könyv kiválóan el tud minket szórakoztatni. A történet beszippant, és teljesen át lehet érezni a hosszas menetelést, a sajgó végtagokat, feltört lábat, gyomorgörcsöt. A különböző lelkiállapotokat: azt, amikor senki nem akar meghalni, és azt, amikor már mindegy minden. A hangulat megvan, a könyv élvezhető, és remek: tessék elolvasni! Persze… Nem mindenkinek való, az kétségtelen.
Érzékeny lelkűeknek a könyv természetesen a legkisebb mértékben sem ajánlott. Ugyan nincs minden egyes halál és lövés annyira plasztikusan ábrázolva, int mondjuk a Battle Royale-ban, azért megrázó tud lenni annak, aki nem bírja az ilyesmit.

SPOILEREK jönnek, a vágány mellett, kérjük, vigyázzanak!

SZEREPLŐK:
Garraty: Teljesen és tökéletesen átlagos fiú. Barátnővel, anyukával, álmokkal, egyszóval: mindenki nagyszerűen együtt tud érezni vele, és bele tudja magát képzelni a helyébe. De miért jött el a Menetelésre?
Stebbins: „A srác, akiben több rejtőzik, mint az bárki is gondolná”-klisét kérte valaki? Tessék! King megírja! Egyébként Stebbins-szel semmi bajom nem volt, a végső csavar pedig kifejezetten meglepett. Na jó, őt tudom, miért jött el a Menetelésre.
McVries: Kifejezetten kedveltem, bár azt sejtettem, hogy nem nyerhet. De miért jött el a Menetelésre?
Scramm: Oké, ő az a karakter, akit sajnálni kell, de könyörgöm, családos ember MIÉRT JÖN EL A MENETELÉSRE?

APROPÓ
·        A könyv eleje annyira jól van felépítve! Garraty anyja szavaiból azt vesszük ki, hogy nyugodtan visszaléphetne a fiú, hiszen az őrnagy megértő… És akkor még hiszünk is neki. Aztán… Nem.
·        Jegyzem meg, a vége is tökéletes. Bár én vártam volna még valamit, egy csavart (mondjuk, hogy Garratyt tényleg hátraviszik valahova, és lelövik, az lett volna az igazán, abszolút kedvenc), de így se lett rossz könyv. Igaz, kiemelkedő sem.
·        És én akkor is az indiánoknak szurkoltam!!! (Azt hiszem, Joe félmondatos halála jobban sokkolt, mint McVries-é.)

ÉRTÉKELÉS: Tudom, hogy négy csillagot kéne neki adnom. Tudom, hogy így lenne igazságos. De egyszerűen a hangulata még mindig annyira erős, hogy muszáj megajánlanom egy négy és felest. (Stephen King, tessék megbecsülni magad!)

CSILLAGOZÁS: 4,5*

2017. augusztus 18., péntek

Jodi Picoult: Vezeklés



Figyelem! A bejegyzés tartalmaz egy olyan spoilert, amit a fülszöveg nem lő el. De mivel a 66. oldalon ki is derül (a könyv 576 oldalas), bátorkodtam beletenni a spoilermentes részbe is. (Enélkül ugyanis elég kevés dologról beszélgetnénk…) A történet lényegi eleme ez, szerintem abszolút nem nagy leleplezés, de ha te nem szeretnél egy iciri-piciri cselekményleírást se látni, nyugodtan hagyd el a blogot!
Milyen kedves, megengedi…

Kedves Vezeklés!
Úgy érzem, Jodi Picoult lassan kezd kifogyni a Mélyen Megrázó és Megrendítő Témákból. Mert valljuk be, a legtöbb ilyet már kimerítette: öngyilkosság, gyerek halála, különleges betegségek, rák, gyerekrablás, és még ki tudja, milyen, magyarul ki sem adott könyvek… Várható volt tehát, hogy előbb-utóbb kapunk valami vallási ellentétet is. Ha pedig üldözött vallás, akkor zsidó. Ha pedig zsidó, akkor II. világháború. Ha pedig II. világháború, akkor háborús bűnösök.
 


ELSŐ BENYOMÁS: Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a világ egyik legrózsaszínebb borítójú haláltáboros könyve. Szerintem a tervezője is csak annyit tudhatott, amennyi a fülszövegben van, meg látta a külföldi borítókat (amiken szintén lányok háta látszik), így alkotta meg ezt a csodát. Ja, és rápakolt alap béna betűtípussal egy random mondatot is, hogy ne legyen olyan üres az az oldal sem – gratulálok!
(Ezen szöveg leírása után boldogan vettem észre, hogy azóta már készült egy másik kiadás is: na az tényleg szép lett!)
Kaptunk egy egyszavas címet is, ami nagyon semmilyen lett szegényke, nem véletlenül vettem le nagyjából az utolsó Jodi Picoultként a könyvtár polcáról. Vagyis… Oké, ennek a mellőzésnek volt más oka is.
A FÜLSZÖVEG!
Ahogy megnéztem, az már az angol nyelvű kiadásban sincs a helyzet magaslatán, de a magyarban még inkább sikerült faragni belőle. Kábé annyit tudunk meg a könyv hátuljából, hogy valaki megismerkedik valakivel, aki kért tőle valamit, és ez nagyon valamilyen lesz. Emberek! Annyit kellett volna csupán írnotok, hogy II. világháború. Vagy náci. Vagy haláltábor. Vagy zsidó. Vagy bármi, és én már rohantam is volna ezért a könyvért!
Mert a Nagy Csavar (legalábbis, amit annak akarnak beállítani) kb. a 66. oldalon derül ki, ami egy 578 oldalas könyvben egyáltalán nem „távolság”. Ez olyan, mintha a Harry Pottert a következőképpen próbálnák meg eladni:

Harry… Egy fiú. Vagyis… Nem átlagos fiú. Bár ő ezt még nem tudja. Egy nap azonban érkezik neki egy különleges valami… Amiből megtudja, hogy… Bocs, de ezt nem árulhatjuk el. Azért vedd meg a könyvet, köszi!

VÉLEMÉNY: Kezdjük azzal, hogy nekem ez a „háborús bűnös”-dolog kicsikét túl van lihegve ebben a könyvben. És a könyv alapján az egész amcsi köztudatban.
A háborús bűnöket mindenki elsőre a nácikhoz köti. Való igaz: voltak háborús bűneik. Sok. Amiért meg kellett büntetni a főbb vezetőket, és a kegyetlenkedőket. De… Aki azt hiszi, hogy a háborúban minden német ördögi gazember volt, minden szövetséges pedig Földre szállt angyal, az azért vegye elő egy picikét a történelemkönyvét. (Khmm, kedves szovjetek, khmm, ti például különös módon fejeztétek ki a nők iránti vonzalmatokat. Khm. Meg volt nektek valami Gulágotok is… Khm, kedves amerikaiak, nektek valamiféle atombombátok, amit a civil lakosságra dobtatok...)

Jó, rendben – mondod most te. – De attól, hogy mások is rosszak voltak, a nácik bűnei nem lesznek kevésbé rosszak!
Nem is. A nácik, Hitler vezetésével, és főfejesei önfeledt támogatásával olyan bűnöket követtek el, amikre nincs mentség vagy bocsánat. Hiszen hatmillió ártatlan embert gyilkol(tat)tak le, vagy még ennél is többet. És nem csak zsidókat. Csakhogy… Úgy érzem, ma rengeteg ember el sem tudja képzelni, milyen lehetett a náci Németországban élni. Talán a zsidók életét még el tudjuk képzelni: hatmilliárd írás és könyv és film és zene és BÁRMI készült a társadalom ezen szegletéről. Ezekben természetesen minden zsidó angyalian jó, a németek pedig ördögien gonosz módon próbálják meg tönkretenni az életüket. Mind. Kivétel nélkül.
Pedig a valóság ennél sokkal árnyaltabb.

„Lehet-e hibáztatni egy kreacionistát, aki nem hisz az evolúcióban, ha egész életében egy állítólagos igazsággal traktálták?
Talán nem.” – írta Jodi. (Megkérdezném tőle, mit jelent az a talán, de nem merem…)
„Lehet-e hibáztatni a nácit, aki antiszemita országba született, antiszemita tanokon nevelkedett, ha felcseperedve ötezer zsidót mészárolt le?
Igen. Nagyon is lehet.” – írta Jodi. És ebben is igaza van. Hibáztatni lehet. De, ha nem tartozol a világ népességének 1%-ához, te is ugyanezt csinálnád.
A bajom az, hogy a történet összes szereplője a jelenkorban fel sem bírja fogni, hogy ezen emberek többségének rohadt kevés választása volt. Hogy egyáltalán nem mindenki maradt meg önszántából Hitler oldalán, sőt, a többség, akiket nem fanatizált, talán tisztában is lehetett vele, hogy gonoszság az, amit a Führer művel. Csakhogy… Ebből az egészből baromi nehéz kiszállni, pláne szembeszállni vele. Ha árva vagy, nem ismersz senkit a kerek világon, és egyetlen ember sorsáért sem aggódsz, akkor elég könnyű kiszállni. Max lelőnek. De… Ha családod van… Feleséged meg három gyönyörű kisgyereked, a legkisebb még totyog, akkor is bemondanád az unalmast? Akkor is, ha így nem csak a megélhetésedet veszted el, hanem talán a családodat is, akik könnyen a zsidók sorsára juthatnak?
Nem hiszem, hogyha téged odaállítanak egy udvarra, kezedben egy pisztollyal, és megkérdezik, hogy kit lőjenek le: egy idegen, csontsovány férfit, vagy a gyerekedet, te a kicsit választanád. És ezen senki nem csodálkozna. Még a másik férfi sem. És bár a helyzet nem volt ilyen drasztikus Németországban, bizony sokak számára ez a két opció marad: elvégezni a piszkos munkát, de túlélni (a családoddal együtt), vagy kiszállni és meghalni. (A második esetben természetesen semmit nem segítesz a zsidókon, hiszen őket ugyanúgy megölik, csak éppen mások.)
Ezért nem értek egyet azzal, hogy egy haláltáborban mindenki bűnös volt, egészen az utolsó raktárosig. Persze, ő is tudott arról, mi folyik ott. De mit tehetett volna ellene? Szinte semmit, hiszen az összes áldozatot ő se tudta volna megmenteni.
Éppen ezért, kicsit eltúlzottnak találom azt a hozzáállást, ami a könyvben szerepel. Úristen, Hitlerjugendes volt? Golyó! Úristen, német volt? Golyó! Úristen, kimondta azt a nevet, hogy Hitler? Kötél, máglya, golyó! Komolyan, ettől már csak egy lépés a „minden német bűnös” elv, és az, hogy a svábokat kitelepítették, csak mert valahol messze egy bajszos bácsi, aki történetesen az ő népükbe tartozott, megcselekedte a történelem legnagyobb gaztettét. (Oké, nem az összes svábot, a nagyszüleim is itt maradtak… Igen, ezért fontos nekem ez a téma.)

És akkor most jöjjön a történet maga. Öhm… A harmadik oldal alján.
A könyv történet a történetben… Illetve történet a történetben a történetben. Meg az is a történetben. Egyszóval: nagyon bonyolult így leírva, de amúgy tök érdekes. Kapunk egy kis jelenkort (unalmas, idegesítő), egy kis visszaemlékezést (halálkirály), és egy beleszőtt fantasyt (szerintem mindenki igyekezett átugrani).
Valahogy úgy érzem, Jodi akart írni egy teljesen átlagos történetet a holokausztról. Aztán, amikor megírta, rájött, hogy kéne bele valami erkölcsi probléma, hiszen az van szinte az összes könyvében. Érezte, hogy nem elég újból, 2626.-szorra is elharsogni, hogy a nácik rosszak, a zsidók meg jók, mert ez már senki számára nem kérdés. (Oké, akik számára meg igen, azokkal nincs mit tenni, nekik már mindegy, ha eddig nem fogták fel…) Így aztán kedves írónőnk kerített nekünk egy napjainkban játszódó történetet, amit kétségbeesetten igyekezett megtölteni érdekes szálakkal, momentumokkal, szereplőkkel… De sajnos hiába. A náci haláltáboros szál a legjobb benne, és ehhez mérten minden ott a legjobb: a szereplők komplexsége, a stílus, az együttérzés…
Mert jók, jók a karakterek a jelenben is, de valahogy egyikük sem volt képes elérni, hogy érdekeljen. És jó, jó a stílus is, de ha ez már a huszonötödik könyved Joditól, akkor ez nem lesz meglepetés. Az pedig szinte természetes, hogy jobban hat a lelkünkre egy haláltábor kegyetlensége, mint az, hogy a főszereplő mennyire, de mennyire szomorú, mert meghalt az anyukája.
A visszaemlékezések viszont kitűnően vannak megírva. Bár sok újdonságot nem hoz persze ez sem: aki már kiolvasott pár könyvet az auschwitzi zsidók szenvedéséről, az nem ebből fog fontos, új infókhoz jutni, és friss, egyedi szemléletű megközelítésekkel találkozni. Számomra nem volt olyan unalmas, de elképzelhető, hogy akinek ez a 25. háborús regénye, az már nem tudja magát annyira beleélni a szereplők helyzetébe.
Az viszont tetszett, hogy az írónő beleírt a könyvbe egy sütögetős szálat is. Ez kimondottan jó ötlet volt: talált valamit, ami összeköti a három történetet.
Az egészben a legzavaróbb a „minden nácit négyeljünk fel, mert nem érdemelnek bocsánatot”-gondolat volt. A végére viszont ez az elv nagyjából eltünedezett, de azért az elején bizony sok bosszankodáson kellett átverekednem magamat.

Ajánlom annak, aki…

  • … szereti Jodi stílusát.
  • … érdekli a II. világháború, és még nem olvasta ki a tejes irodalmát.
  • … annyira nem gyenge idegzetű.


Ha elfelejtem beírni, hogy innentől spoiler, itt marad egy felirat, és akkor is figyelmezteti az óvatlanokat.

KARAKTEREK
Sage: Csak én nem találtam semmilyennek? De tényleg, egyetlen jellemvonását sem tudnám megemlíteni, legfeljebb annyit, hogy szeret sütni, és szerette az anyukáját. Ennyi. (Ja meg ideggyenge is, egy házas férfival… Öhm… Társasjátékozik, úgyhogy természetesen nagyon szimpatikus. Ja, nem.)
Leo: Lehetsz akármennyire jóképű és gondoskodó és jóhumorú és sármos, kedves Leo, de egy rohadtnagy pofont akkor is megérdemelsz!A válogatott leoságok között meg is találhatod, mért.
Minka: Nagyon szerettem! A történetét végig élveztem, nagyon tetszett minden, az elbeszélése, a sütése, az írogatása… Kedvenc!
Josef: Én voltam a hülye, hogy nem jöttem rá a csavarra. Egy olyan ember, mint Reiner csak nem tudná eljátszani a városi Mikulást.
Adam: Hogy én mennyire örültem, mikor Sage végre lekoptatta!

APROPÓ

  • A szerelmi szálnak persze mindenki tudja, mi lesz a vége, már Leo és Sage első beszélgetésénél. De azért a végére egész pofás lett, nagyon passzoltak egymáshoz.
  • A Jézus cipó-szálat mennyire gondolta komolyan? Vagy milyen jelentősége volt ennek a történetben? Mi történt volna másképp, ha Sage NEM süt egy Jézus-arcú cipót?
  • Sage annyira nagy karakter volt, hogy csak most jöttem rá, hogy volt neki valami sebhelye is.
  • Az összes jelenkori mellékszereplő. Egy. Nagy. Krumpli. Az írónő igyekezett minél érdekesebb karaktereket kitalálni, aminek a végeredménye az lett, hogy van egy sor izzadtságszagúan kreált őrültünk. Kezdve Maryvel a haikuban beszélő srácon át egészen a terápiás csoport tagjaiig.
  • Aki például a kutyája halála miatt megy önsegítő csoportba… Na az se teljesen normális.
  • Meg az se, aki a lányait Borsnak meg Sáfránynak meg Zsályának nevezi el. (Na jó, legutóbbi magyarul kifejezetten szép név. Az angolban viszont ronda.)
  • Darija... Miért?
  • Sage legunszimpatikusabb jelenete egyértelműen az, amikor durván leszólja Pepper férjét, mert az meg mer említeni egy nagyanyjával kapcsolatos vicces történetet. Az ilyen nő veszélyes is lehet!

VÁLOGATOTT LEOSÁGOK

 (A nácikról:)
„Amerikai földben lelhetnek örök nyugalomra?” Basszus, Leo. Custer tábornok (meg a többi indiánirtó) mellé elférnek.


„Németországban azt tanulják, csak legyintsenek a holokausztra, mint a régmúlt többi borzalmára.”
Fogalmam sincs, ezt hol olvastad, kedves Leo. Az tuti hogy nem ott, ahol én, mert ott bizony kollektív bűntudatról regéltek.
De mégis, mit kellene tenniük szerencsétlen németeknek? Hamut szórni a fejükre egy olyan bűnért, amit a felmenőik (dédszüleik!) nemzedéke követett el, amikor az ő létezésük még tervben sem volt? Ennyi erővel minden népnek vezekelnie kéne, hiszen senki nem volt földre szállt angyal. Másrészt ez már megint a kollektív bűnösség… Egy egész népet megítélni azért, mert egyes tagjai szörnyűségeket követtek el, kísértetiesen emlékeztet az antiszemitizmusra.

„Szeretném azt hinni, hogy amikor a következő ember valami szörnyűséget készül csinálni – legyen mondjuk egy katona, aki parancsot kap, hogy kövessen el egy emberiség elleni bűntettet –, eszébe fog jutni, egy cikk a náci háborús bűnösről, akit kilencvenöt éves korában ítéltek el. Abban a pillanatban tehát tudatosul benne, hogy ha végrehajtja a parancsot, az Egyesült Államok kormánya, vagy valaki más élete végéig vadászni fog rá, akárhová is menekül. És talán arra gondol: Nekem se lesz egy perc nyugalmam, mint Reiner Hartmann-nak. Így végül ahelyett, hogy megtenné, amire utasítják, egyszerűen nemet mond.”
Oké, nem tudok másra gondolni, mint hogy Leo egy űrlény, és két napja küldték a Földre. Az emberi nyelveket és történelmet már ismeri, de az emberi lelket nagyon nem.
Szóval, kedves Leo, képzeld el a szituációt!
Nagyfőnök, tíz puskával felszerelve, minden oldalán gorillákkal körbevéve odaáll Kovács József, mezőgazdasági kistermelő elé, aki öt gyermekét kénytelen etetni a háború borzalmai közepette, és imígyen szól.
– Jóskám, légyszi kövess már el egy háborús bűnt!
Erre József egyszerűen nemet mond. Egyszerűen. Mert rohadt egyszerű azt mondani, hogy nem, nem ölöm meg ezt az embert, amikor tudod, hogy ha nem teszed meg, három percen belül egyszerűen mind a ketten halottak lesztek szerencsétlen elítélttel együtt, mert az mindenhogy meg fog halni. A családod meg, ha nem is fogják el őket a te parancsmegtagadásod miatt, egyszerűen éhen hal.
És nem is lelkiismereti okokra hivatkozva kell megtagadnod a parancsot nem, hanem azért, mert ha az ellenség megnyeri a háborút, akkor esetleg, hetven évvel később, életed alkonyán kb. a három utolsó hónapodra bezárnak a börtönbe. Mármint, ha annyira bűnösnek találnak. Ha túléled te is az egészet. Ha az ellenségnek nem lesz jobb dolga, mint hogy a mezőgazdasági kistermelőkre vadásszon. Ha van annyi eszed, hogy abban az országban bujkálsz, ahol a legjobban üldöznek. Akkor igen, van egy kis esély rá, hogy egy boldogan leélt élet után (miután öt gyermekedet békében felnevelted) börtönbe vetnek.



A BEFEJEZÉS
Jodi. Ez. Mi. Volt???
„Oké, megölöm ezt az embert, elvégre minek is bíznám az igazságszolgáltatásra. Ne legyek jobb én se, mint a nácik, önbíráskodok egy kicsit. Ja, a pasim az nyomoz utána, de mindegy, meghagyom a hitében, közben a háta mögött elteszem láb alól az évek óta egyetlen jó fogásnak számító zakkant öregembert. Ja, kiderül, hogy Josef igazából nem is volt annyira rossz fiú? Na mindegy, elvégre miért is szólnék a nyomozóknak meg a páromnak. Egy jó kapcsolat az őszinteségre épül… Na jó, nem.”
Teljesen béna lezárás lett az egész, mintha a határidő előtt egy nappal csapta volna Jodi össze. Sage totál logikátlanul művelt dolgokat, amit jó, magyarázhatunk a nagymamája halálával. Megértem. De nem, egyáltalán nem tudom megérteni, hogy miért nem volt képes kinyitni a kicsi száját, és legalbb azt bevallani élete párjának, hogy Josefreinerfranz ki is volt valójában.
És ez nem Sage hülyesége volt, hanem a tiéd, Jodi! Megértem én, hogy 578 oldal egy kicsit sok, és nem akartál még hozzáírni egy százast, de ezt max 10 oldalban letudhattad volna. Én szívesen megnéztem volna Leo képét, hogyan birkózik meg azzal, hogy az általa kitalált náci vadállat nem is annyira vadállat. (Csak egy kicsit. Jó.)

ÉRTÉKELÉS: Három és feles. Egyes részei, sőt, a történet magja, a II. világháborús részek valóban jobbak voltak, mint az átlag. Az alapján megérdemelné akár a négy csillagot is. De sajnálom, Leo, Sage meg a befejezés annyira lehúzta ezt a könyvet, hogy csak ennyit tudok adni.

CSILLAGOZÁS: 3,5