2017. szeptember 30., szombat

Wolfgang Herrndorf: Csikk



Kedves Csikk!
Lieber Tschick… Ich weiß nicht, was ich sagen soll… Und… Na gut, warum sprechen wir deutsch, váltsunk magyarra.
Ez az egész úgy kezdődött, hogy a némettanár bekacsázott az osztályunkba, és közölte, hogy aki akar, nyugodtan mehet német moziba, mely során a Tschick című örökbecsű filmet tekinthetjük meg.
Persze egyáltalán nem akartam menni. Bár azokat a német filmeket, amiket eddig láttam, nagyjából mindet szerettem, de kizárólag szinkronnal. Utálok ugyanis idegen nyelven filmezni. Nekem a film legyen kikapcsolódás, egy fárasztó nap után ne kelljen még azzal is megerőltetnem az agyamat, hogy a feliratokat olvasgassam, vagy esetleg fejben próbáljam lefordítani a főszereplők akcentusos szövegét.
De azért csak részt kellett vennem azon a bizonyos „kedvcsináló órán”, amikor megnéztük a trailert, lefordítottuk az összes filmekkel kapcsolatos foglalkozás nevét, és meghallgattuk a színészek akcentusos monológjait a filmről.
Akkor szerettem beléd, kedves Csikk. Na nem az Kameramann meg a Regisseur magyar jelentésének hallatán, hanem a trailer alapján… Ami egyszerűen gyönyörű volt.
Úgyhogy, miután megtudtam, hogy ezt a filmet is egy könyv alapján forgatták, nem volt kérdés, hogy el akarlak olvasni.
És még aznap délután, teljesen véletlenül beléd is futottam a könyvtárban – hatalmas szerencsémre.

ELSŐ BENYOMÁS:
Könyveket nem ítélünk meg külsőről. Általában.
Na most ez a Csikk esetében ROHADTUL NEM IGAZ!
A borítón van egy fekete autó (ha jó emlékszem a könyvben a Lada kék, sebaj), nameg pár kiteregetett zöld anyag, amik fogalmam sincs, milyen lényeges szerepet játszottak a történetben, hogy rá kelljen dobni őket is a mű címlapjára. Talán csak ilyet tudott rajzolni a grafikus, mittomén. A könyv gyönyörületes közlekedésitábla-kékben pompázik, ami az út mellett még esetleg felhívja magára a figyelmet, de a könyvespolcon nem. Csak elijeszt.
Ráadásul a Scolar kiadó valamilyen különleges módon vonzódik a kicsi, majdhogynem négyzet alakú könyvekhez. Na ettől egyenesen eldobom az agyam. Olvasás közben egyáltalán nem éreztem azt, hogy egy komoly, az ifjúság alapvető kérdéseivel foglalkozó, már-már Zabhegyezőhöz közelítő művet olvasok – a forma alapján ugyanis egy lapozgatós gyerekkönyvre asszociáltam volna.
És a cím… Hát… Azt megértem, hogy itt jobb döntés volt lefordítani magyarra, de azért németes helyesírással sokkal királyabbul néz ki. (Tschick…) Mint ahogy németesen kimondva is sokkal viccesebb ez a szó.
Ez a német borító. Ugye mennyivel szebb, mint...
...ez?


FÜLSZÖVEG:
Maik unalmas.
Tizennégy éves, az osztályban nincsenek barátai, általában egyedül ül órákon, és lesi „azosztálylegszebblányát”, Tatjánát, aki természetesen észre sem veszi. (Nem hogy levelet írjon neki… Anyegin-utalás a műveltebbeknek.)
Otthon pedig Beyoncét hallgat, nézi, ahogy az alkalmazottak takarítják a medencét, hallgatja az alkoholista anyja vicceit, és becsukja a szemét, amikor az apja a szeretőjével utazgat. És ez, többé-kevésbé meg is felel neki.
És akkor jön Csikk.
Csikk, aki orosz származású, és egyszerre testesít meg minden orosz sztereotípiát: lopott kocsival jár, ezerszeresen büntetett előéletű, részegen jön iskolába, és a maffiával zsarolja a többieket.
Mi lesz, ha egyszer ezek ketten egyszer egy kék Ladába ülnek, és a nyakukba veszik a világot…?
Vagy legalábbis Németországot. Esetleg Havasalföldet.

VÉLEMÉNYEM
Szóval… Bár a borító tényleg borzasztóan csúnya, nem azért szidtam olyan hosszan és kimerítően, mert hirtelen a művészetek doktorává avattak volna. Hanem azért, mert ez a könyv legeslegnagyobb hibája.
Sőt. Szinte az egyetlen hibája. Utána kifújt, kész, nincs több: ez a könyv egyszerűen zseniális!
Jaj, hol is kezdjem?

A könyvet a fülszöveg „modernkori Zabhegyezőnek” hívja. Hatalmas szerencséjére ezt csak otthon vettem észre, különben maradt volna ott a könyvtárban. Az utolsó könyv, amit „modernkori Zabhegyezőnek” hívtak, az az Egy különc srác feljegyzései volt, ami azóta is ott tanyázik a „Hatalmascsalódás” zónában, Minekvettemmegezt-falván.
A Csikk viszont nem. Igaz, a Zabhegyezőnél jóval lájtosabb, és még az életedet sem fogod megutálni, ha a végére érsz, de azért pár dologban még le is körözi a nagy elődöt.
A történet alapvetően például jobb. Végig jelen van az izgalom, a feszültség, amit az első jelenet kelt, még akkor is, amikor hőseink boldogan chillelnek a pusztában. Az utolsó jelenet pedig… Egyszerűen zseniális, muszáj végigolvasni!
Pici spoiler itt, jelöld ki, ha már elolvastad:

Lehetett volna a bíróság kicsit keményebb is. Mármint… Sokkal tragikusabb végkifejletet hozott volna a gonosz felnőttvilág és a lázadó, szabadságra vágyó fiatalok konfliktusa, ha a rendszer sem érti meg Maikot és Csikket. Bár nem vagyok telhetetlen, az apuka kifakadása is bőven elég volt.
Az utolsó mondaton pedig azóta agyalok, hogy letettem a könyvet.

A karakterek baromi jók. Ott van először is Csikk, aki nem csak a szokásos orosz bajkeverő maffiózósrác – bár kétségkívül az IS. Ott vannak az epizódszereplők, akik kellően őrülten asszisztálnak egy ilyen utazáshoz. (Főleg Isa… Belőle mondjuk lehetett volna több, nagyon szerettem.) Talán egy kicsit túlságosan őrültek is, és a srácok mindig pont a megfelelően kedves emberekkel találkoznak, akik nem adják el pár euróért a szerveiket.
És ott van Maik is, aki, bár nem éri el Holden Caulfield szintjét, azért már közelít hozzá, annyira megkedveltem. Egyszerűen zseniálisan gondolkozik, talán egy icipicit túléretten is egy tizennégy éves gyerekhez, de itt talán magyarázatul szolgálhat az, hogy borzasztó korán kellett felnőnie.
Természetesen persze egy road movie (esetünkben road book) nem lehet meg karakterfejlődés nélkül. Talán ez a legnagyobb előnye ennek a műfajnak: minden hasonló típusú könyvben szeretem látni, ahogy a főhősök hirtelen ráébrednek, hogy az életük örökre megváltozott.
A stílusát is nagyon bírtam, szerintem igazán jól eltalálta az író azt a bizonyos őszinte hangot, amit egy tizenéves, Psycho névre hallgató srác használ.

Oké. Szóval eddig van egy könyvünk szuper szereplőgárdával, elégoké történettel, mély, filozofikus tinigondolatokkal, megfelelő stílussal… Mi hiányzik még?
A hangulat!
Ez teszi a történetet igazán teljessé.
Már maga a tény, hogy hőseink utaznak, is sokkal hangulatosabbá teszi a történetet. Gondolj csak bele, ülsz egy autóban, egy, gondosan megválasztott baráttal és ipari mennyiségű, felesleges cuccal, és oda kocsikáztok, ahova csak akartok, mindenféle útikönyv, megtekinteni kívánt látnivalók és percre pontosan betartott napi ütemterv nélkül. Na, egy ilyen nyaralást én boldogan elfogadnál, ugye? Sőt, egy Csikket is, aki, bár elsőre nem túl bizalomgerjesztő, mégis igazi barát.
Másrészt, a könyv szerintem teljesen jól ábrázolja Németország tájait. Oké, én mondjuk Berlin felé soha nem jártam, csak Bayernben, de ebben a könyvben pont ugyanolyannak volt leírva a környezet, mint ott láttam. Kisebb dombok, nagyobb hegyek, egy-két parasztház… És persze gyönyörű tavak. (Ördögi tervem részét képezi, hogy megfogom azt a Chiemsee-t és elhúzom a kiskertem mellé. Hah!)

Igen, ezt. Jön a hegy is.

 Az egész valahogy olyan tiszta, hogy kicsit már túlságosan is az – de pont ez áll olyan jól neki. Az mondjuk egyértelműen látszott, hogy nem Magyarországon utazgattak Barnafalva felé. Otthagyni egy autót az út mellett, és nem lopják el minden használható darabját? Chh…

Ez a könyv Németországban kötelező olvasmány. Nem bánnám, ha előbb-utóbb nálunk is azzá válna. De nem csak a gyerekeknek adnám fel: ebből az egész könyvből annyira árad a nyár, a fiatalság és a szabadság hangulata, hogy ezt mindenkinek muszáj elolvasnia. Ja, és nem tudom, mondtam-e már, hogy zse-ni-á-lis?

Csillagozás: hatalmas ötös!

Kedvcsináló idézet:
"Kicsi korom óta azt tanította az apám, hogy a világ rossz. A világ rossz, és az emberek is rosszak benne. Ne bízz meg senkiben, ne állj szóba idegenekkel, satöbbi. Ezt mesélték a szüleim, ezt mesélték a tanáraim, és ezt mesélték a tévében is. Ha belenézel a hírekbe: rosszak az emberek. Belenézel a Spiegel tévébe: rosszak az emberek. És talán ez igaz is, az emberek 99 százaléka tényleg rossz. Azért furcsa: mert Csikk és én az utazásunk alatt szinte csakis azzal az egy százalékkal találkoztunk, akik nem rosszak."

2017. szeptember 22., péntek

7 teória A Gyűrűk Uráról



Szeptember 22. Csak egy átlagos nap – mondhatnánk, ha…
Ha nem esne éppen erre a napra Zsákos Bilbó és Frodó születésnapja is!
Ezen jeles alkalomra 7 teóriával készültem, amik középpontjában A Gyűrűk Ura világa áll. Nagy fantáziájú emberek gondolatai, akiknek elég ráérő idejük volt arra, hogy egy könyvsorozat mélyében vájkáljanak, és elég fantáziájuk, hogy érdekes dolgokra bukkanjanak... Vagy legalábbis érdekes butaságokra.
Én pedig, mint Tolkien-rajongó, szintén találtam magamnak elég szabadidőt arra, hogy a neten kutassam mások érdekes butaságait a kedvenc könyveimről. Jó szórakozást!

 Megj. 1.: A bejegyzésnek tervezek egy második részt is, szintén valamilyen jeles Tolkien ünnepen, úgyhogy jópár érdekes teória ezért nem került be ebbe az összeállításba.
Megj 2.: Igen, én Szarumánt is, Szauront is magyarosan írom, sajnálom, nem fogom megszokni az újat soha.
Megj. 3.: A cikk nemcsak spoileres, de az alapmű ismerete nélkül egyes részei nem is érthetőek. Azért igyekeztem úgy megírni, hogy aki csak a filmet látta, az is el tudjon tájékozódni.

7. Gyűrűműves Szarumán


„Mert én Szarumán vagyok, a Bölcs Szarumán, a Gyűrűműves, a Sokszínű Szarumán!“ – jelentette ki mindenki kedvenc árulója Gandalfnak, mikor az meglátogatta őt Vasudvardon. Valószínűleg mindannyian átsiklottunk ezen a pár szón… Gyűrűműves, na persze, legfeljebb kereste Szarumán azt a Gyűrűt… Nem?
Nos, nem biztos.
Sokan úgy hiszik, hogy Kígyónyelvű Gríma, aki Théoden udvarában szolgált, szintén viselt egy Gyűrűt, amit Szarumán kovácsolt. Ennek segítségével irányíthatta Grímát, akinek feladata a rohírok meggyengítése volt.
Azt ugyan nem találtam meg, mi is bizonyítja ezt az elméletet, de ez szerintem tipikusan az „akár így is történhetett volna”-kategória. Szarumán ugyanis nemcsak okos volt, és hatalmában állt elkészíteni egy gyűrűt, hanem az ügyessége is. Ezért is nevezték a tündék Curunírnak (ügyes ember).

6. II. világháború


1954-ben, amikor A Gyűrűk Ura első kötete megjelent, még tíz év sem telt el a II. világháború vége óta. Az emberek emlékezetében elég erősen ott élt még a hadseregek, a pusztítás, a csaták képe. Ez volt életük legjelentősebb eseménye, koruk traumája – nem csoda, hogy amikor elolvasták a könyvet, azonnal megtalálták az ismerős elemeket.
Mert nézzük csak meg! Egy nagy gonosz támad keleten, aki számos szolgájával és hadseregével együtt le akar igázni más országokat, bosszút állni sérelmei miatt bizonyos fajokon (a tündéken és Númenor emberein például), az egész világra veszélyt, pusztítást és rabszolgaságot hozva… Csak a kő alatt lakók nem kapcsoltak abban a korban egyből Hitlerre és náci barátainkra.
És a hasonlóságok sora itt nem áll meg. Ott van például Szarumán, aki tökéletes Mussolini… Illetve Sztálin is lehet, ez még nem eldöntött kérdés. Gondor egyértelműen Anglia, Franciaország meg Rohan, mi is lehetne más…
Ó, és a sasok? Hehe. Hadd válaszoljak ezzel a képpel:



Nos, ezzel a teóriával már komolyabb problémáink akadnak. Nem csak olyasmik, mint hogy például az amcsiknak jóval nagyobb szerepük volt a háború megnyerésében, mint a sasoknak, vagy hogy Gondor és Mordor közvetlen szomszédok voltak, míg Németország és Anglia nagyon nem… Sőt, a legnagyobb probléma még csak nem is az, hogy a legjobb esetben is mind gonosz keleti emberek vagyunk, de inkább orkok. (Köszi.)
Az igazi indokot, hogy A Gyűrűk Ura miért nem lesz tökéletes háborús allegória (azon kívül, hogy az író teljes szívéből gyűlölte az allegóriát), maga J. R. R. Tolkien adja meg:
"A valóságos háború sem lezajlásában, sem végeredményében nem hasonlít a legendák háborújához. Ha megihlette vagy befolyásolta volna a legenda kialakulását, akkor bizonyos, hogy a Gyűrűt igenis megszerzik és felhasználják Szauron ellen, Szauron nem semmisül meg, hanem rabszolga lesz, Barad-dűrt pedig nem pusztítják el, hanem megszállják. Szarumán, miután nem sikerült a Gyűrű birtokába jutnia, a kor zűrzavarai és árulásai között bizonyára megtalálta volna Mordorban a hiányzó láncszemeket, hogy kiegészítse, amire gyűrűtudományi kutatásai során maga is rájött, és hamarosan elkészítette volna a saját Nagy Gyűrűjét, hogy szembeszállhasson Középfölde önjelölt uralkodójával. Ebben a küzdelemben mindkét fél gyűlölettel és megvetéssel tekintett volna a hobbitokra: nem élhettek volna sokáig, még rabszolgasorban sem."
Igen, mindenki lebukott, aki nem olvasta el az Előszót.

5. Tolkien az Illumináti hűséges munkatársa volt

Ez igazából jóval mélyebb téma, mint hogy egy cikkben kivesézzem az egész összeesküvés-elméletet. Nem is nagyon értek hozzá. Ami biztos: nincs olyan híres ember, akit ne hoznának összefüggésbe az Illuminátival.
Komolyan venni lehetetlen, de azért hadd írjam le, mi az alapja ennek az elméletnek.
1. Gandalf izé… Szóval benne van egy csoportban, tehát igazából illuminátus, aki a tudatlan homo sapiens hobbitokat használja fel saját céljaira.
2. Az emberek könnyen elképzelik Tolkien karaktereit, akik természetesen mindenki képzeletében ugyanúgy élnek, mint a filmben (rohadt selejt vagyok). Ez pedig nem azért van, mert Tolkien érzékletesen ír le, nem is azért, mert mondjuk már látta a filmes plakátot, filmes rajzokat, könyvborítókat az olvasó… Hanem mert Illumináti és kész.
3. Oxfordot illuminátusok irányítják.
4. Tolkiennek egy sebesülés után jött meg az ihlet. (Igaz, nem A Gyűrűk Urához, csak Tuor történetéhez, de mi ez, ha nem bizonyíték?)
5. Rajzolt egy kaput. Ami kapuformájú volt. A szabadkőműveseknek is voltak kapu formájú kapuik. Hmm…
6. Rajzolt egy csillag alakú szigetet… Ej, ej, hát csak nem egy pentagram jött itt ki? (Ha hatágú csillag-sziget lett volna, akkor szegény Tolkien most zsidó lenne…)
7. Szauron szeme… Hohó! Hiszen ez az Illumináti jele! Egyszóval Tolkien gonosznak állította be az Illuminátit, ami egyértelműen azt bizonyítja, hogy tagja volt.
… és még sok hasonló hülyeség, amit nagy nehezen össze tudtak kaparni az összeesküvés-elméleteket hirdető emberek, akik a nagy fantáziájukat inkább használhatnák könyvírásra, mint ilyen baromságokra.


4. Hogy jön ide a Harry Potter?
Ezt a képet csak azért, mert kedvenc.

Na, ezt kérdezem én is. A két könyvnek semmi köze egymáshoz, maximum az, hogy mind a kettő fantasy. Ja, meg, hogy mind a kettő népszerű is… Valószínűleg ez keltette fel annak a hatalmas fantáziával rendelkező egyénnek a figyelmét, akinek fejéből kipattant a következő elmélet.
Szarumán, Radagast és Gandalf mellett más mágusok is érkeztek Középföldére. Ez volt a két „kék”, akikről az égvilágon semmit sem tudunk. Voltak egy darabig, Keletre mentek, oszt hopp, eltűntek.
Vagy nem. Ha hiszed, ha nem ugyanis, ez a két mágus valamilyen mágikus tér-idő kapura bukkant (amik nyilvánvalóan tucatszám voltak Középföldén), és valahogy átkeveredtek a Harry Potter világába, ahol aztán Dumbledore-ként és Grindelwaldként tengették életüket.
Oké, ezt már nem is kommentálom. (Vajon hány évig gondolkozhatott valaki, hogy erőltetett elméleteket keressen a GYU és a HP közötti kapcsolat feltárására?)

3. Gandalf a Jóisten

Mondhatnám, hogy ezt Ádámnál és Évánál fogjuk kezdeni, de az az igazság, hogy még előbb. Ha olvastad A szilmarilokat, nyugodtan görgess le egy bekezdést.
Szóval Eru Illúvatar (kb. mint a keresztények Istene) teremtette meg az ainukat (kb. az angyalok és a görög istenek keverékei). Aztán ő teremtette a tündéket és az embereket is, akik Ardára születnek, amelyet a nevezett ainuk kormányoznak. Az ainuk vezetői a valák (kb. mint a görögöknél az olimposzi istenek), ők tudják, teszik a legtöbbet. Emellett pedig vannak a kisistenekhez hasonló egyéb szellemek, pl. a maiák. Ez utóbbiak közé tartozott Gandalf.
Legalábbis eddig így tudtuk.
Mert eszerint az új, eredeti, hülye rajongói elmélet szerint Eru Illúvatar, a világ teremtője, nem más, mint Gandalf.
Nos… Azon kívül, hogy ha elolvasunk pár Tolkien-könyvet (akár A szilmarilokat, de még inkább a Befejezetlen regéket), és egyértelmű lesz számunkra, hogy a professzor a leghatározottabban ellenezné ezt az elméletet. (Ld. pl. az istár-tanulmányt.)
De tegyük fel, hogy Tolkien közvetlenül a GYU kiadása után letette a lantot, és a továbbiakban nem nyilatkozott erről a világról. Honnan tudnánk megállapítani, hogy Gandalf valóban nem egyenlő Eruval?
Először is: minek jönne vele négy további mágus Középföldére (Szarumán, Radagast meg a kékek, akikről semmit nem tudunk)? Pláne, az egész rend vezetője miért lett volna Szarumán, ha ott kószál mellette a világ teremtője? Miért beszélt volna Szarumán olyan gunyorosan Gandalffal néha?
Ráadásul, mikor Gandalf a moriai eseményekről beszél, van egy olyan félmondata, hogy „meztelenül küldtek vissza”… Kik? Kik akarnának Eru Illúvatarnak parancsolni?


2. Gimli három hajszála

Ez annyiban teória, hogy maga Tolkien találta ki. Azért mégis beleraktam a listába, mert általában így emlegetik…
„– S ugyan, mi ajándékot kérhet egy törp?”– kérdezi meg Galadriel Lórienben Gimlitől. Az hebeg-habog egy kicsit, aztán kiböki, hogy „a haja egyetlen szálára” vágyik, „amely annyival szebb a színaranynál, amennyivel a csillag a bánya drágakövénél.”
Erre azt olvashatjuk, hogy „a tündék megrebbentek, és megdöbbenésükben összesúgtak”. Igaz, igaz, furcsa kérés volt, de talán több is állhatott a tündék (főleg Celeborn) csodálkozása mögött, mint azt elsőre hinnénk.
Aki olvasta A szilmarilokat, bizonyára tudja, ki volt Feanor. Aki nem: ő kovácsolta a három szilmarilt, amik „alakra olyanok voltak, mint három nagy ékkő.” És „olyannak tetszett, mint a gyémántkristály, ám erősebb volt a gyémántnál, nem ronthatta meg, nem pusztíthatta el semmi erőszak Arda királyságán belül. S a szilmarilok benső tüzét Feanor Valinor Fáinak egymásba kevert fényéből alkotta, amely bennük még mindig él (…)”
Feanor háromszor kért Galadrieltől egyetlen hajszálat, hogy azt alkotásaiban felhasználja, de az sosem engedett. Ezért is akkora kegy, hogy Gimlinek sokszoran adja oda azt, amit még a valaha élt legnagyobb tündétől is megtagadott.

1. Jönnek a sasok!
Nincs Tolkien-cikk Ted Nasmith-kép nélkül...

Mindenkinek, aki valaha olvasta/látta a Gyűrűk Urát, akár tetszett neki, akár nem (ez utóbbi egyébként veszélyes faj) szemet szúrt egy aprócska dolog a cselekményben. Mégpedig: itt vannak nekünk ezek a sasok, akik ugyebár erősek, nagy szárnyuk van, és a jó oldalon állnak, szívesen segítenek Gandalféknak… Hát akkor meg miért nem zsuppolták fel az egyik szimpatikus példány hátára Frodót, hogy elvigye a Gyűrűvel együtt egy kis mordori körutazásra?
Gyűrű pottyanna vulkánba, Szauron hatalma porrá omlana, hobbit és sas boldogan hazatérne, a szegény olvasónak meg nem kellene minden egyes kilométerért száz oldalon keresztülrágnia magát.
Azért erre persze van magyarázat.
Először is, a Sasok Ura nem csicskás, hogy csak úgy ugrasztani lehessen mindenféle világmegmentő akciókhoz. Másodszor is, Mordor földje fölött elrepülni azért nem sétagalopp, olyan nincs, hogy Szauron ne vegyen észre egy levegőben szálldogáló hatalmas madarat, és ne küldjön rá pár cuki nazgult – pláne úgy, hogy a figyelmét nem tereli el semmi, mint mondjuk a könyvben Aragorn.
Ezek azonban csak részleges cáfolatok. Valójában elég valószínű, hogy a sasok szívesen segítettek volna (elvégre Manwe madarai, vagy mi). Még az is megtörténhet, hogy valahogy sikerül Szauront is kicselezni, bár a valószínűsége elég kevés, de a sasok legalábbis egy darab utat megspórolhattak volna a társaságnak.
Akkor miért is nem merült fel ez az ötlet?
Nos, néhány ember szerint Gandalf pontosan ezt akarta tenni. A szürke mágus már meg is egyezett az óriási madarakkal, és el is vezette a csipet-csapatot otthonukhoz… Mármint csak vezette volna, ha össze nem futott volna a balroggal.
Így aztán már csak utolsó segélykiáltásával (angolul: „fly, you fools”, magyarul „fussatok bolondok”, de lehet „repüljetek, bolondok” is) adhat jelet barátainak arról, mit is kéne tenniük, csak ők sajnálatos módon nem értették meg.
Először teljesen fellelkesültem: tényleg, micsoda király elmélet, ez mindent megmagyaráz! Aztán…
Ha Gandalf valóban egy darabig sasháton akarta volna reptetni barátainkat, azt már a Tanács előtt kitervelte volna. A Tanács előtt. Amikor még az sem volt biztos, hogy egyáltalán ki, hogyan, miért, merre viszi azt a Gyűrűt. Amikor még az sem volt biztos, hogy Frodó nem esett a gyűrűlidércek fogságába, hogy nem derülnek-e ki olyan tényezők Aragorn meg a hobbitok beszámolóiból, amik alapjaiban változtathatnák meg a nézeteit.
Oké, mindegy, szóval Gandalf teljesen önkényesen mindent előre lezsírozott, a körülmények ismerete nélkül. De… Akkor nem kellett volna ezekről beszélnie a Tanácsban is? Miért titkolta volna el Elrond elől ezt az aprócska tényt? Semmi oka nem volt rá!
Ráadásul annyi utazást nem spórolhatna meg a sas semmiképpen, amennyiért érdemes lenne könyörögni neki. Lórienbe ugyanis mindenképpen be akart térni. Onnan meg már… Igaz, pár napi utat megspórolnának sasszárnyakon repülve, de a csónak-úttal se vesztettek olyan sokat. Egyszerűen nem érte volna meg a sasos terv.
Nem is beszélve arról, hogy ha Szélura Gwaihir tudott Gandalf tervéről, miért nem intézkedett. Elvégre a sasok kémlelték a vidéket, biztosan feltűnt volna neki, hogy a mágus társai megérkeztek. Ha valóban lett volna megegyezés, Gandalf halála után is aktivizálta volna magát a sas, és jelentkezik a nyolc megmaradt utazónál.

Források: A teóriák nagy részét erről az oldalról néztem, az illuminátis hülyeségeket pedig innen. A cikk Google-fordítóval íródott. (Ne röhögj, nem tudok angolul!) Ha esetleg félrefordítottam valamit... Az az én saját elméletem, hah!

2017. szeptember 16., szombat

Beteg Könyv Book Tag


Lassan tíz napja lángokban áll Magyarország. A szélsőséges csoportok már az utcákra vonultak, százezrek tüntetnek a számítógép előtt. Milliók térdepelnek és frissítgetik fél percenként a bloggert... Bármit megadnának, csak hogy jöjjön végre egy újabb bejegyzés az Egy könyvkósza kritikái nevű világhírű blogra.

Nos, ezeknek a fiktív embereknek üzenném: bocsi, hogy tönkretettem az életeteket.
De az az igazság, hogy betegek voltunk. Én is. A laptopom is.
Úgyhogy arra gondoltam, miért is ne térhetnék vissza egy olyan taggel, ami jól kifejezi az elmúlt hetemet?
Hölgyeim, uraim, íme: a Beteg Könyv Book Tag! (Amit erről az oldalról loptam. Ezt általában nem szoktam megemlíteni, de most tényleg csak itt találtam meg az egész magyar blogvilágban.)

1. Diabétesz: Egy könyv, ami nagyon, nagyon édes
Oké, ezen a kérdésen gondolkozom már három napja… És csak nem tudok dűlőre jutni vele. Valószínűleg túl kevés csöpögős könyvet olvastam…
Ha viszont nem kötelező túlédesnek lennie a könyvnek, egyértelműen az Anne otthonra találra gondolok, Lucy Maud Montgomerytől. Egyrészt, mert tényleg olyan, mint egy édes, omlós sütemény (és így zárójelben, mindenkinek ajánlom). Másrészt, annyi puding és sütemény és torta és fagylalt és egyéb finomság szerepel benne, hogy azoktól garantáltan diabéteszt lehet kapni.
 


2. Bárányhimlő: Egy könyv, amit egyszer olvastál, és tudtad, hogy soha többet nem fogod a kezedbe venni.


Benkő László: A lázadás parazsán
Valamikor, öt évvel ezelőtt én tényleg szerettem a történelmi regényeket, bár már akkor is sikerült bealudnom rajtuk. Ezt pedig már akkoriban olvastsam, amikor már rájöttem, hogy léteznek ám, valahol távol a világban meglepően jó pörgős könyvek is, de arra viszont még nem jöttem rá, hogy semmit nem kötelező végigolvasni (esetünkben végigszenvedni).És bár azt írtam, olvastam ezt a könyvet, és rajta van az olvasmányistámon is… Hát… Egy szóra nem emlékszem belőle. De még arra se nagyon, miről zólt.
És ez azt hiszem, így is van jól.

 3. Influenza: Egy fertőző könyv, ami úgy terjed, mint a vírus.
 
Minden, minden haha amire Hollywood ráteszi a mocskos mancsait. De tényleg, pillants csak rá a molyon a legnépszerűbb könyvek listájára!
1. Minden, minden
2. Az
3. A szolgálólány meséje (oké, ez sorozat, de azért mégis…)

És persze örök kedvenc negatív példám: a Harry Potter. Csak az már húsz éve fejti ki áldástalan hatását.

4. A Ciklus: Egy könyv, amit minden hónapban vagy évben (esetleg gyakrabban) elolvasol.


A Tolkien-összes minden nyáron, még ha piros hó esik is. Fekete Istvántól valami, akármi, bármi augusztus végén szintén. Második kedvencemet, a Nagy Indiánkönyvet is minimum minden télen el kéne olvasnom… Tavaly viszont sajnos kimaradt. (Majd idén!)


5. Inszomnia: Egy könyv, ami egész éjjel ébren tartott.

Engem? Jó vicc. Még a legizgalmasabb könyv mellől is kidőlök fél egykor, akkor is, ha aznap nem csináltam semmi fárasztó dolgot. Suliidőben pedig attól is bűntudatom lesz, ha 22:01-kor még fenn vagyok. Magyarán: elég durván erősítem a reggeli pacsirták táborát.
Azaz igenis nagy szám volt az Arany háborútól (Pierce Brown), hogy képes volt 22:10-ig ébren tartani! (Egyébként megérdemelten, rohadt jó könyv.)

6. Amnézia: Egy felejthető könyv, ami nem tett túl nagy benyomást a memóriádra.

Úgy érzem, nem kellett volna ellőnöm A lázadás parazsánt…
Összes LOL-könyv valaha. Na jó, az első pár LOLos olvasmányomból még emlékszem a főbb szereplőkre és dolgokra, de a későbbieknél már a történetszálak se maradnak meg. A fejemben összekeverednek az átlagos lányok és menő fiúk, a különböző problémák és megoldások… (Legalább a végkifejleteket nem fogom elfelejteni soha: mindenki összejön mindenkivel. Mindig.)

7. Asztma: Egy könyv, amitől elállt a lélegzeted.

Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére
Na az a könyv… Az… Én nem tudok róla értelmes, egész mondatokban beszélni. De csak olvasd el, és érteni fogod.

8. Alultápláltság: Egy könyv, ami nem táplálta az elmédet.

Jöhet másik kedvenc negatív példám, a Szent Johanna Gimi?
Komolyan, beleolvastam megint, és… Hát, ez rosszabb, mint volt. És nem csak rossz, de káros is ezzel az „olvasni deciki, deszkázni demenő”-világlátásával.

9. Utazási betegség: Egy könyv, ami elvitt téged egy téren és időn átívelő utazásra.
Most komolyan. Melyik nem?