2017. szeptember 6., szerda

5 könyv, ami kifogott rajtam



Szóval, az úgy van, hogy minden hónapban egy boldog kis csomag könyvvel távozom a könyvtár néven elhíresült földi mennyországból. Szám szerint tízzel.
Ezen könyvek jó részét végigolvasom, vagy azért, mert annyira jók voltak, hogy muszáj volt… Vagy azért, mert olyan rosszak, hogy muszáj volt…
És aztán ott vannak azok a könyvek, amik egyszerűen nekem nem. Amiken érződik, hogy az író célközönségül nem engem szemelt ki. Vagy egyszerűen csak annyira baromira unalmasak, hogy egy fizikaóra hozzájuk képest tömény izgalom és kaland.
Jöjjön hát öt darab olyan könyv, amibe belekezdtem ugyan, de aztán félig olvasatlanul vittem vissza a könyvtárba. A sorrend a „mennyire fáj”-skála alapján lett összeállítva.




5. J. K. Rowling: Átmeneti üresedés
Nem szeretem Rowlingot. Nem szeretem a krimit. És te azt kérdezed, miért olvasom Rowling krimijét… Hátőőő… Reméltem, hogy a két rossz kiüti egymást.
Ezzel a könyvével akkora problémáim mondjuk tényleg nem voltak. Talán azért, mert leraktam a 2. fejezet után, hogy „majd, ha kedvem lesz hozzá, biztos folytatom”. És mily meglepő: mikor visszavittem a könyvtárba a kölcsönzési idő lejártával, egy betűt nem haladtam tovább benne. Nem is érdekelt annyira, hogy egyáltalán a kezembe vegyem…



4. Jack Kerouac: Úton
Én… Én annyira sajnálom.
Ez a könyv régóta kívánságlistás volt nálam, egyszer majdnem meg is vettem, így aztán csillogó szemekkel emeltem le a könyvtár polcáról.
Sajnálom.
Én tényleg nagyon-nagyon sajnálom.
Talán, ha máskor olvastam volna el, nem abban az évben, nem abban a hónapban, nem azon a héten, akkor lehet, hogy gond nélkül végeztem volna vele (ez azért ijesztően hanzott), és még ma is lenne helye a szívemben. Mert értem én, hogy mitől lehet annyira szeretni, érzem a hangulatát, a lüktetését meg minden egyéb fennkölt dolgát…
De hiába mondogatta az agyam, mekkora remekmű ez a könyv, minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy végigolvassam, annyira untam.


3. Vavyan Fable: Hol volt, hol nem volt…
Az írónőről már hallottam/olvastam valami pozitív dolgot… Legalábbis így kellett lennie, különben nem határoztam volna el, hogy én bizony egyik könyvét olvasni szeretném.
A Hol volt, hol nem volt mindenféle külső jegyével abszolút megfogott. A cím csodás. A borító szép. A fülszöveg zseniális (bár sokat nem tudunk meg belőle). Azaz: ideális könyvnek látszott.
Már az elején éreztem, hogy ez a könyv se nekem való, főleg a stílus miatt. Ami… Egyszerűen nem tetszett. Biztatgattam magam, hogy majd később megszokom, hogy ez igazából nagyon egyedi meg ötletes dolog, de sajnos, mikor a 20. oldal táján se kezdtem egyáltalán megszokni, sőt, már azt sem tudtam, ki kivel van és micsinál, letettem szerencsétlen könyvet.


2. Lackfi János: Halottnéző
Lackfi az egyik kedvenc kortárs magyar íróm/költőm/tudjacsudamim. Legalábbis addig ez volt, amíg ez a könyve a kezembe nem került.
Lehet, hogy most mindenki igénytelennek fog tartani, de amíg az író humoros műveit csak úgy faltam, a gyerekvers-átiratait jobban tudtam, mint az eredetit, de a „magvas irodalomként” kiadott műve csúnyán megbukott a szememben.
Nem sokat olvastam belőle, így nem tudom megállapítani, hogy a könyv egészére igaz-e az, mint amit A bogyósgyümölcskertész fiánál (írta: Háy Rövidebbcímetnemtudadni János) éreztem, de az első fejezetekre mindenképpen. Azaz: végy egy történelmi korszakot, amit a potenciális olvasóközönséged átélt. Írd le azt, minden élményével, a vajszínű zsigulijával, a KISZ-táboraival együtt, lehetőleg egy gyerek szemszögéből – hiszen ezekben az években a nyájas olvasó maga is gyermekéveit tapodta. (Éljenek a modoros félmondatok!) Na de nem csak ezért: egy gyerek úgyis csapong elbeszélés közben, neked még dolgoznod se kell azzal, hogy valahogy összekösd a kusza szálakat.
Az egész, amennyit olvastam belőle, nem volt akkora „magvasirodalom”, mit egy magyarszakos belelátna. Inkább csak egy nosztalgiavonat, amire én nem kaptam jegyet. (A hetvenes években még anyukám is csak tervben volt. A felében legalábbis.)
Sajnálom. Tényleg. Mert Lackfi tud jól írni, normálisan áll a dolgokhoz, még a versei közül is olvastam komolyabbat, ami tetszett, de ezt a könyvet legszívesebben elfelejteném.


1. Robert Mindenkitudjahogyrowling Galbraith: Kakukkszó
Szóval Rowlingot nem szeretem. Ne egyetek meg. Ezt bizonyítja az egész Harry Potter-sorozat meg az Átmeneti üresedés.
Szóval a krimit szintén nem szeretem. Ezt bizonyítja az a pár Agatha Christie, amit nem tettem le félúton álom és ébrenlét határán, na meg Böszörményi, akit alapvetően nagyon szeretek, a krimije mégse hozott annyira lázba, hogy belevágjak a 2. kötetbe is.
Rowling krimije szintén nem tetszik… Mert… Lásd az első pontot!
Mit teszek erre?
Persze, hogy kiveszem a Kakukkszót a könyvtárból!

Komolyan, életem egyik legrosszabb könyvélménye volt az a pár fejezet is, amin szerencsésen átverekedtem magam. Annyira untam, mint könyvet még soha az életben. A harmadik oldal után megkezdtem a mégmennyivanvissza-számlálást…
Talán, ha éppen otthon vagyok, le is tettem volna a könyvet… De éppen a suliban ücsörögtem. Év vége volt, az az időszak, amikor a tanárok kicsaptak minket az udvarra, hogy foglaljuk el magunkat. Az pedig, könyv nélkül számomra sajnos nem lehetséges huzamosabb ideig.
Így tehát olvastam és szenvedtem, olvastam és szenvedtem, elábrándoztam, milyen jó lenne órán ülni, és a tanár monoton hangját hallgatni…
Mert a Kakukkszóval szerintem kínozni lehetne, annyira unalmas.
Persze, az egy személyes probléma, hogy én a legtöbb krimi olvasása közben úgy elfáradok, mintha lefutottam volna a maratont, de azért átvergődtem rajtul valahogy. De a Kakukkszó…! Nemhogy annyira álmos lettem tőle, mint aki egy hete nem aludt, de még az életkedvem utolsó, tanévvégi morzsáit is elvette. Amikor az olvasása után hazafelé ballagtam az iskolából, minden egyes méterért meg kellett dolgoznom, külön-külön.

A könyvről csak annyit: lehet élvezetes krimit írni. Valamit, amiben van egy kis izgalom… Nem csak kikérdezések minden második oldalon minden második szereplővel ugyanaz a párbeszéd, ugyanarról az érdektelen gyilkosságról.
És bár nagyon utálom ezt a módszert… Mégis, ennél a könyvnél ráléptem a gonosz ösvényére: abbahagytam a közepén és elolvastam az utolsó pár oldalt. Tökéletesen megértettem a történetet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése