2018. január 29., hétfő

7 Arany János-vers, amit nem tanítanak az iskolában – pedig milyen jók!




Hogyha Arany János, akkor Toldi. Meg walesi bárdok. Meg letett lantok, lehántott kukoricák, esetleg a Családi kör jut mindenkinek az eszébe, ha a költő nevét meghallja. Bizonyos szempontból jogosan, hiszen ezek a legnagyobb, legjob művei, amiről az irodalomkritikusok a legtöbbet áradozhatnak. Ezeket tanultuk az általános iskolában, ezekről áradozott tanító nénink könnyes szemmel…
Az így kialakuló képünk egy-egy költőről viszont egyáltalán nem teljes. Arany Jánost például egy örökké búskomor, mindig a nemzet sorsán merengő, balladáiban ötszázakat gyilkolászó, depressziós költőként ismertük meg… Hitted volna, mennyire jó humorérzéke van? És hitted volna, mi mindent írt még azon kívül, amik a szöveggyűjteményben vannak?


Kezdjük is talán azzal, ami bemutatja, hogy Arany János nem csak egy szobasarokban ücsörgő poéta volt, hanem igenis megvolt a véleménye a világról, a politikáról… És nem csak Ferenc Józsefről.

 béke-kongresszus felől
A mult időnek bölcsei
Századokon keresztül
Örök-mozgót követeltek
A véges emberésztül:
Az új kor bölcsesége, mely
Amazokat neveti,
Az örök béke, nyugalom -
Vessző-lovát kergeti.  

(Katt IDE a továbbolvasáshoz. Bár a leglényegesebb, utolsó versszakot még kiidéztem.)

Hagyjátok a meddő vitát!
Bölcs Isten az, ki rendel;
Az ember tiszte, hogy legyen
Békében, harcban ember.
Méltó képmása istennek,
S polgára a hazának,
Válassza ott, válassza itt
A jobbik részt magának.

Ha valaha azt mondták volna nekem, hogy mindenféle allegóriákat fogok ezen a blogon dicsőíteni, körberöhögtem volna őket. De ez a vers…

Allegoria
Sirt az ég egyik szemével,
A másikkal nevetett;
Páros ívű szép szivárvány
Koszorúzta keletet:
Szép szivárványt, barna felhőn,
Nézte ábrándos fiú,
Egy sovárgó méla gyermek,
Kékszemű, de szöghajú. 

"Be gyönyörű híd az ottan!
Égi híd az" gondolá,
"Óh, talán ott járnak épen
Az angyalok fel s alá!
Mint szeretnék odamenni!
Bizony el is szaladok,
Jó fiút hogy bántanának
Azok a jó angyalok! 

Folytatás ITT

És hogy a magyar népesség sem csupán az istenek kegyeltjeként, a Legnagyszerűbb Nemzetek Nemzeteként jelenik meg, azt bizonyítja a Magyar Misi című vers is.

MAGYAR MISI (részleteiben, teljes vershez katt IDE)
Magyar Misi ám a legény egyszer a talpán,
Kivált mikor a bajuszát felpödri nyalkán,
Félreüti darutollas túri süvegét,
Majd megbolondul utána a fehércseléd. 

"Ki a legény a csárdában!" Misi felkiált,
Szereti ő mutogatni erejét s magát;
Máskülönben áldott ember, a légynek se vét,
De ne próbáld kisebbítni a becsületét. 

Egy az, amit szíve érez s amit szája mond:
Rászedi őt, megcsalja őt akármi bolond;
Agyonütne, ha elvennél tőle egy kovát:
De egy szóért odaadja legszebbik lovát. 

Esze is van neki annyi mint akárkinek,
Tanulhatott volna ő, de gondolá: minek?
"Nem lehet pap minden ember" - így okoskodék,
"Annyi a tudós közöttünk, hogy fele se kék." 

Világlátni, tapasztalni, messze nem megyen,
Legfölebb a vásárokra, hogy tinót vegyen;
Mert van elég apai juss, hogy megéljen ő;
Három vékás földje után - a közlegelő. 

Mint sebes tűz, a kezében munka úgy halad,
De henyélni jobb szeret ám barna hűs alatt;
Nem is azért dolgozik ő, hogy talán szeret:
Csak ezér', hogy ne bántsa a lelkiösmeret. 

Katonának, háborúba menni vágya nincs,
De ha egyszer belekapott bizony párja sincs;
"Hadnagy uram!" így kiált fel magyar-miskásan:
"Vágjuk le mind s menjünk haza, kérem alássan." 

Egy szó mint száz, derék fiú a Magyar Misi,
Csak az a kár, hogy maga is ezt nagyon hiszi;
Bölcsesége sem hiányzik, mert nagyon tud ám
Néha-néha bölcselkedni... kivált kár után. 


Petőfi. Csak ennyi:

EMLÉNYEK (ez is részlet, a teljes verset ITT találod)
(részlet, teljes vers ITT)
III
De nyugszik immár csendes rög alatt,
Nem bántja többé az "Egy gondolat". 

Mely annyit érze, hamvad a kebel,
Nyugalmát semmi nem zavarja fel. 

A lázas álom, a szent hevülés,
Ama fél jóslat... vagy fél őrülés, 

Mely a jelenre hág, azon tipor
S jövőbe néz - most egy maréknyi por. 

De jól van így. Ő nem közénk való -
S ez, ami fáj, ez a vigasztaló. 

A könny nem éget már, csupán ragyog;
Nem törlöm még le, de higgadt vagyok. 

Gyakran, ha az ég behunyta már szemét,
Gyakran érzem lobogni szellemét. 

Szobámba leng az a nyilt ablakon,
Meg-megsimítja forró homlokom.

Hallom suhogni könnyü lépteit
És önfeledve ajkam szól: te itt?... 

S döbbenve ismerek fel rajzomon
Egy-egy vonást, mit szellemujja von. 

"Övé! kiáltom, itt, ez itt övé:
A szín erős, nem illik együvé." 

És áldom azt a láthatatlan kezet...
Múlass velem soká, szelid emlékezet! 

És még egy egyszerű emlékkönyvbe is ilyen verset tudott írni…


To love, to like, enyelgénk,
Amaz sok, ez kevés;
(Szótár segélye nélkül
Támadt az érezés;)
Egy szóba' most ezen per
Kiengesztelve lőn:
Zeng édesen: remember!
Át téren és időn.

A végére pedig jöjjön az, miért is Arany János a magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb parodistája. Vojtina, a híres fűzfapoéta nevében írt verseiről sokan nem is tudják, hogy léteznek… Pedig mennyire jók ezek is!

I. levél
Mit hallok Andris? engem uccsegéljen!
Nem hittem volna, hogy ezt is megérjem,
E nagy malheurt... vagy örömet (na, ni!
Az ember ki se győzné mondani)
Tudnillik, hogy te, édes jó rokon,
Poéta lettél, és a lapokon
Ritkán szedett betűi nagy nevednek
A hallhatatlanság felé merednek.
Ej, ej, fiú, beh sokra haladál:
Spiritusod van, vagy mi a tatár!
Nyelvem megáll, az eszem elakad:
Hiszen felleg se volt, és már szakad!
Azt hittem, a kozákjárás után
E rongy világban nem lesz több csudám:
Nagyobb az, hogy te költő vagy, kölök,
S ki is nyomatják versed, ami több.
Emlékszem - ezt te mindég titkolád, -
Kétszer futál meg három iskolát;
S kétszer három = hat az Marótiban:
Igy legalább hat iskolád kivan.

Folytatás ITT

És ha már paródia… Hadd mutassam be az eddigiek közül a kedvencemet: a Poétai receptet. Egy kis túlzással és átírással még ma is megállná a helyét…

POÉTAI RECEPT

Gyöngy, harmat, liliom, szellő, sugár, villám,
Hajnal, korom, szélvész, hattyu, rózsa, hullám,
Délibáb, menny, pokol... ha mind egybevészed:
Recipe - és megvan a magyar költészet.
 
Adj hozzá, ha tetszik, mintegy fölöslegül,
Holdsugárt, amelynek illatja hegedül,
A remény húrjából ezüst szakállakat,
És fond lángostorrá, mint esőszálakat.
 
A kétségbeesést álomhabnak véljed,
Takarja be a nap a sötétlő éjet,
Rózsád szeme légyen a roppant ég boltja,
Melyből egy meteor a tengert kioltja.
 
S ha ez mind nem elég: bundára hasalván
Pislants a leányra egy laposat, csalfán;
Fújad a tilinkót szedtevettés szájjal,
S kenje meg Apolló fürteidet...

2018. január 23., kedd

Kertész Erzsi: Panthera (A hógömb fogságában)





Kedves Panthera!

Most biztos csodálkozol, mi? Hogy lehet, hogy egy tizennyolc éves blogger, akinek igazából még gyereke se lehetne akkora, hogy bármi köze legyen hozzád, veled, egyszerű ifjúsági kalandregénnyel foglalkozik? Na ja. Amiről te nem tudsz, az az, hogy a nevezett tizennyolc éves egyén azért legalább évente-kétévente újraolvassa a Ruminit, és meg van róla győződve, hogy a Fecskék és Fruskák még mindig zseniális remekmű. (De komolyan, ez itt a reklám helye: olvassátok el azt is, mindegy, hány évesen!)

Szóval, amikor a kishúgom megkapott téged, már elkezdtem körülötted somfordálni, de sokáig igazából nem történt köztünk semmi. Aztán… Egy szeles-borongós téli napon a kezembe vettelek.

És nem is bántam meg.

ELSŐ BENYOMÁS: Hogy a borítódról mit tudok leolvasni? Nos, azt mindenesetre, hogy nagyon nem az én korosztályomnak való – ha ezt eddig nem tudtam volna, ugye. Egyébként pedig… Hát, nem olvadok el a látványtól, de az biztos, hogy jól megmutatja, milyen történettel is állunk szemben. Kaland, izgalom, veszély, gyerekek… Ez mind megvan a Pantherában.
A cím egyáltalán nem különleges, nem kelti fel a figyelmemet, viszont nem is borzasztóan rossz. Meg amúgy is. Gyerekkönyveknél az igazán jó cím fehér holló.




FÜLSZÖVEG: Próbáltam én itt mindenféle fülszövegeket összealkotni, de sajnálom: ez egy olyan eset, amikor a kiadónál dolgozók is tudják, minek kell a könyv hátoldalára kerülnie. Úgyhogy bemásolom inkább azt:

Adva van
– egy titokzatos, párduc alakú hegy (a Panthera)
– egy csapat gyerek (Gekkó, Vince, Hétfejű Helga, Virág, Noémi, na és persze Kismukk, aki az egész történetet feljegyzi az utókornak)
– egy kezdetektől fogva gyanús hegymászó (Meredek Johnny), egy barátnő (Lavínia),
– egy kutya (Everest)
– egy talpraesett portás néni (Rozika)
– és egy igen furcsa szerkezet, ami bárkit és bármit tetszőleges méretűvé tesz (az Átméretező) Az egész csak egy hegymászó szakkörnek indult…

VÉLEMÉNY (húgom, 11 éves): Hú, az annyira király könyv! Aaaaaanyira jóóóóóóó! (Vagy valami hasonló, az idézet nem szószerinti, de átadja a beszélő hangulatát).

VÉLEMÉNY: Oké, az alapötlet egyszerűen zseniális.
Az ifjúsági regények nagy hányadában megszoktuk már, hogy a főhőseink hipp-hopp átkerülnek egy másik világba, ahol el vannak vágva mindenféle külső segítségtől (jól is nézne ki, ha apuhoz-anyuhoz tudnának rohangálni a Nagy És Fenyegető Veszedelem közepette). Az viszont, hogy hogy kerülnek át ebbe a másik világba, meglehetősen jó kérdés, amire az írók meglehetősen klisés válaszokat tudnak adni.
Szekrények hátulja, titkos csapóajtók, hopp, elájultam, azt se tudom, hol vagyok… Na nem mintha ezek mellett egy regény nem lehetne jó, de azért érdekes megfigyelni, Kertész Erzsi mennyivel jobban oldotta meg ezt a problémát.
Különlegesnek ez a mód is tényleg különleges – de azért nem is annyira hihetetlen, hogy elvigye az egészet a fantasy, az „áénokosnagyfiútudomhogyilyenavalóságbannincs” irányába. Elvégre ha nagyon szigorúan vesszük, egy ultratitkos, ultramodern kormányzati laboratóriumban még ott is pihenhetne az az Átméretező…
A történet izgalmas kalandos, ráadásul szintén zseniális az, hogy két, majdnem ugyanannyira izgalmas, mégis teljesen más szál fut. Az egyik egy hógömbbe zárt hegymászós sztori, ahol valódi szörnyektől retteghetünk… Na jó, bevallom, ez is izgalmas volt, főleg az a csipetnyi gyerekfantasy, amit belevitt az írónő. A másik viszont egy még inkább körömrágós helyzet: mit tesz az, aki, miközben a társait egy hógömbbe zárták, a gonosztevők elől bujkálva próbálja őket kiszabadítani.

Tetszett az is, hogy sok könyvvel ellentétben a gyerekek itt tényleg tudtak valódi gyerekekként viselkedni. Tehát: nem mászták meg nagy boldogan és vidáman a hegyet, mintha csak a szomszédba sétálnának el, hanem elfáradtak és mindenük fájt és sírtak… És még féltek is. Hogy mennyire, azt egy grafikonon is láthatjuk, mindjárt a könyv elején.

Ami mindjárt mutatja is, hogy a stílusban sincs hiba: az írónő színesen, érdekesen ad elő, rövid, frappáns mondatokban rengeteg poénnal… De mit is írónőzök én: Kismukk mesél, az egyszerű gyerek, aki kicsi meg általában nem mukkan meg (ismerős, ismerős), viszont írni annál jobban szeret (ez is). Meg megfigyelni a dolgokat (ez is) és rajzot készíteni róluk (emmá annyira nem).
De a személyes ismerősségtől eltekintve is csudajó főszereplő.

Ahogy a többi karakteris nagyon jó. A gyerekek kellően színes egyéniségek, van itt mindenki: stréber, flegma, kövér, különc… És egyáltalán nem fekete-fehérek, ami az ilyen jellegű könyvekben probléma szokott lenni: még a stréber, állandóan tanuló kislányról is kiderül, miért is ennyire megfelelési kényszeres, a gyenge, kövér fiúról az, mennyire jól ért a különböző műszerekhez.
Noémi pedig… Nemcsak, hogy szimpatikus volt, hanem kidolgozott is (ami mondjuk elvárható, hiszen ő volt tulajdonképpen a másik főszereplő).
A főgonoszok kellően gyerekkönyvbe illően főgonoszoskodtak: csúnyák és sunyik voltak, amikor arra volt szükség, és viccesek, amikor arra. (Na, nekik például nincs sok jó tulajdonságuk, de ezen ugye senki nem csodálkozik?)
És persze ott volt még Rozika is, a portás néni, aki, bár hamvas fiatalságát már rég elvesztette, mégis a társaság egyik legüdébb színfoltja.

Mit is mondhatnék még? Vedd ki, vedd meg a gyerekednek, a kistesódnak, kiskutyádnak, saját magadnak!

ÉRTÉKELÉS: Nyilvánvalóan nem lesz a legkedvencebb könyvem valaha, de 4,5 csillagot minimum megérdemel!

(Ja és annyi, hogy amennyi búrás könyvet mostanában olvastam, már meg se lepődnék, ha hirtelen kicsiny városunkra is leszállna egy Búra…)