2018. február 28., szerda

9 szituáció, ami ismerős lehet, ha introvertált vagy



Introvertáltak és extrovertáltak mindig vannak, voltak és lesznek is. A nagy különbség az, hogy amíg az előző csoport gondolatairól, érzéseiről, véleményéről, jellemző szituációiról szinte minden nap értesülünk, akár akarunk, akár nem annyira, mi, introvertáltak gyakran háttérbe szorulunk. Oké, ezt néha nem is bánjuk... Viszont így fordulhat elő az, hogy az extrovertáltak csak fogják a fejüket néha, hogy miket tudunk elkövetni, és mennyire megijedünk teljesen hétköznapi szituációktól is.
Szóval én, mint hivatalosan is 90%-ban introvertált (volt ez már 94 is, hajjaj) megpróbáltam bemutatni pár sajátos szituációt. Ha te is közénk tartozol, valószínűleg sűrűn fogsz bólogatni… Ha pedig nem, akkor legalább bepillantást nyerhetsz abba, mi zajlik a csendes kisebbség buksijában.
 
*A tájékoztatás nem teljes körű, második cikk még várható*


1. Miért vagy ilyen csendes?
Ha még nem hallottad ezt a kérdést, akkor nem is vagy igazi introvertált. (És kizárunk a körünkből, és nem jöhetsz el az igazi, hatalmas introvertált partikra, amik arról nevezetesek, hogy senki nincs ott, mert mindenki kamuindokokkal lemondja és helyette a szobájában gépezik.)
Szóval: minimum egyszer már mindenkitől megkérdezték, hogy mi baja, miért nem szólal meg… Mire mindannyian egy nagy sóhajjal válaszoltuk azt, hogy minden a legnagyobb rendben.
Komolyan, mintha valaki hozott volna egy olyan szabályt, miszerint minden tíz percben meg kell szólalni, különben halottnak nyilvánítják az illetőt.
Persze az introvertáltak sem mindenhol csendesek… Na jó, új környezetben majdnem mindig. De pl. van olyan társaság, ahol úgy érzem magam a legjobban, ha meg sem szólalok, és olyan is, ahol be nem áll a szám. Magyarán: nyugi, ha meg akarok veled valamit osztani, azt meg is fogom.

2. A telefonhívás átka
Az a fagyos, idegesítő pillanat, amikor megcsörren a telefonod, és látod, hogy nem aközül a pár ember közül (értsd: szűk család) hív valaki, akiket úgy-ahogy el tudsz viselni… Azt hiszem ismerős lehet.
Szóval, ha esetleg engem keresnél, nyugodj meg: nem fogom felvenni azt a telefont, hiába raboltad el akár az összes családtagomat. Huszonegyedik században élünk, ott az e-mail, ott az SMS, ott a Messenger, oldd meg!

3. Jött egy üzeneted…
– írja ki a Facebook, mire te elkezdesz reménykedni, hogy csak az osztálycsoportba írt ki valamit, amire nem kell reagálnod. Annál nagyobb a csalódás, mikor szembesülsz a szörnyű valóval: valaki SZEMÉLYESEN, NEKED írt, és választ, azaz KOMMUNIKÁCIÓT vár tőled, minél előbb.
Nos, kedves extrovertáltak, hadd áruljak el egy titkot! Ha egy introvertált ismerősötök még órák után sem válaszol egy (szerinted, hangsúlyozom, szerinted) pofonegyszerű kérdésre, akkor nem azért késlekedik, mert utál téged, vagy éppenséggel nem érdekli a problémád. Csak éppen azon filózik, hogy vajon pontot, vagy mosolygós szmájlit tegyen a mondat végére…

4. Jött egy kommented
Dicsérő kommentet kapni elsőre minden blogger szeret. Hiszen tök jó, hogy van egy olvasónk, aki még arra is vette a fáradságot, hogy bepötyögje nekünk szép, kerek, egész mondatokban, mennyire is tetszett neki a hülyeségünk. Elsőre tehát természetesen örömmel tölti el lelkünket a komment… Másodszorra pedig rémülettel.
Mert egy kedves hozzászólásra nem elég csak cukin mosolyognunk, mint akkor, ha valaki szóban dicsér meg minket, hanem válaszolnunk is kell rá. Azaz kommunikálni egy teljesen idegen emberrel.
Ide is érvényes az előző pont: ha nem válaszolok azonnal a kommentedre, akkor éppen belemerültem a gigászi pont-mosolygósszmájli problémába. Vaaaagy, csak nem néztem rá blogomra, de ez a ritkább.

5. Éppen ezért, mert tudom, micsoda kín a bloggernek, én is általában mellőzöm a kommentírás lehetőségét.
Tudom, tudom, csúnya dolog. Régebben főleg jellemző volt rám ez: követtem vagy kismillió blogot, lelkiismeretesen elolvastam minden bejegyzést, ha gépről voltam, még pipálgattam is, na de kommentelni? Soha. Inkább mindig csendben meghúztam magam, amikor a blog írója arra panaszkodott, hogy mennyi néma olvasója van, akik a világért se kommentelnének, és micsoda dolog ez már.
Csak hogy tudd: számomra az a gondolat, hogy nyilvánosan hozzászóljak valamihez, amiről engem személyesen senki nem kérdezett, olyan mintha megkérnének, hogy utazzak el Kaliforniába, és csináljak egy hátraszaltó-kombinációt miközben elszolmizálom a teljes Varázsfuvolát. Szóval: miért is kéne ezt nekem megcsinálnom?

6. Köszönés. Egyszerűen nem szeretem és kész.
Először is: már az zavar, hogy kinek mit kéne mondanom. Kedvenceim a magukat fiatalosnak tartó anyukák, akiknek majdnem akkora gyerekük van, mint én, de mélységesen felháborodnak, ha nem tegezi le őket valaki kapásból.
Másodszor is: a bizonytalanság. Biztos, hogy ismerem? Biztos, hogy szeretné, hogy köszönjek neki? Biztos, hogy nem égetem le magam egy vadidegen előtt?
Harmadszor is: szemkontaktus. Ezt megint csak nem szeretem és kész.
De a legfőbb indok: egy introvertált számára egy ilyen, legtöbbször a semmiből jövő kapcsolatteremtési kényszer felér egy sokkterápival, ami után a szívünk is gyorsabban fog verni.

7. Csevegés
Én mindig elhűlve szoktam figyelni extrovertált társaimat, mennyire fura képességeik vannak. Például: képesek rá, hogy hosszú perceket beszélgessenek az eladóval/orvossal/utcaseprővel tökéletesen random témákról, mindenféle előzetes felkészülés nélkül. Amíg én egy órán keresztül gyakorlom, mit mondjak az osztályfőnökömnek az igazolásommal kapcsolatban, addig ők egy pillanat alatt kapcsolva képesek belemerülni egy vadidegennel való csevegésbe. Félelmetesek…

8. A pihenés az pihenés
Míg másnak nem is hétvége a hétvége valami program, buli, találkozó nélkül, addig egy introvertált teljesen máshogy látja a helyzetet. Számunkra nem csak a hétköznapok kihívásai léteznek: még a legnagyobb, legjobban várt programok is néha hatalmas hegycsúcsként magasodnak előttünk, és még a legkedvesebb, legaranyosabb barátainkkal való találkozás se dobja fel annyira a kedvünket, mint egy olyan hétvége, amikor az égegyadta világon semmi, de SEMMI dolgod nincsen! Az abszolút überelhetetlen péntek este pedig: csücsülni az ágyikónkban, és egy forró akármi mellett olvasgatni. Egyedül.

9. És csak hogy legyen egy személyes példa is, hogyan érzi magát egy introvrtált egy zsúfolt helyen… Következzen tehát a szalagavatóm története.
Az az igazság, hogy kezdetben jól elvoltam. Legalábbis nem éreztem annyira rosszul magam, mint arra számítottam: a hátsó sorban álldogálva végigbeszélgettem a tűzést (na, minnyá kisül, hogy nem is vagyok introvertált), aztán végignézgelődtem és filozofáltam a többiek táncát. Még élveztem is, ahogy figyelgethetem az embereket, figyelemmel kísérhetem, kinek a kicsodái, és hogyan viszonyulnak ehhez az egészhez. Szóval: pompásan elszórakoztam magammal.
Aztán ütött be a krach. Amikor egyszerűen elvesztem az emberek és az emberi hangok kavalkádjában, amikor már az agyam annyira nem bírta a sok feldolgozandó információt, hogy elkezdett bepörögni egy végtelenített spirálba. Már annyira elegem volt a folyamatos mozgásból, és beszédből, és összevisszaságból, és arcokból, és az ismeretlen emberekből, hogy nem vágytam másra, csak egy jó üres szobára, ahol egyedül lehetek a gondolataimmal. De nem jött szoba. Csak egyre több és több infó, amik rámzúdultak, hiába próbáltam őket kirekeszteni.
Az egész talán annál a programpontnál csúcsosodott ki, amit a legjobban vártam: a vacsoránál. (Igen, én is úgy voltam vele, hogy ha már részt kell vennem ezen a majomparádén, és hőn szeretett iskolám örök életre megbélyegez magának, legalább egyek egy jót.) Van ugyanis a mi sulinkban egy olyan szokás, hogy a tanárok felállnak egy félkörbe, a végzősök pedig körbejárva minden egyes pedagógussal koccintanak.
Koccintás. Emberek. Hangok. Udvarias gratulációk (mihez is amúgy?). Arcok. Szemkontaktus (brrr). Azt hiszem, sejthető, hogy az amúgy is rossz formában lévő egyszeri diák mennyire élvezte ezt a mizériát. Elég annyit mondanom, hogy az ájulás kerülgetett?
Szóval a tanár-hadosztály csak annyit látott, hogy a sok vidám és élettel teli fiatal között ott mászkál egy, remegő lábakkal, remegő kezekkel, szemét kínosan a pohárra szegezve, senkinek még véletlenül sem a szemébe nézve.
Szerencsére aztán az este hátralevő részét úgy tölthettem, ahogy egy vérbeli introvertálthoz illik: kettesben beszélgetve egy majdnem üres teremben.

2018. február 25., vasárnap

Cecelia Ahern: A Vétkes



Kedves Vétkes!
Az első karácsonyi könyvemről, amiről soha azelőtt nem hallottam, már írtam. Most te kerültél sorra… És valljuk be: nem éppen azzal a céllal, hogy népszerűsítselek.

ELSŐ BENYOMÁS: A borító lehet, hogy ötletes, de szerintem elég csúnyára sikeredett. Mármint, egyáltalán nem vonzana magához egy könyvesboltban a toronyházakon átcaplató két barbiláb. És miért vannak rajta alig látható, teljesen random rádobott vonalkák?
Na mindegy is, hiszen ez a probléma eltörpül egy sokkal nagyobb, sokkal súlyosabb mellett. Mert lenne egy kérdésem a tervezőkhöz, a kiadóhoz, és egyáltalán, mindenkihez, akinek a legkisebb köze is volt ehhez: kinek szakadt volna le a keze, ha ráírjátok a könyvre, hogy ez bizony egy sorozat első kötete? Nem, a hátsó fülön sunyiban elrejtett információ maximum akkor használ, ha az olvasó még a boltban meg akarja nézni, hogyan is fest az írónő a valóságban… És véletlenül a kép mellé téved a tekintete, ahol hangyaméretben ott van az az aprócska információ is, hogy ez egyáltalán nem egy önálló kötet.
Persze, mit is várok, igazán tehették volna a 277. oldal aljára is ezt a lényegtelen dolgot, rovásírással.



A cím meg…
Az elnyomó világban élő, okos, bátor lányt, aki egy nap szembe akar szállni a rátelepedő hatalommal, beavatják. A könyv címe: Beavatott.
Az elnyomó világban élő, okos, bátor lányt, aki egy nap szembe akar szállni a rátelepedő hatalommal, Vétkessé nyilvánítanák. A könyv címe: na, kitalálod?
És ezzel most nem arra akartam célozni, hogy az egész egy Beavatott-copy, inkább arra, hogy mindkettő címe ugyanannyira sablonos, és egyáltalán nem figyelemfelkeltő típusból való. És sajnos A Vétkesnél ez a sablonosság nem is áll meg itt.

FÜLSZÖVEG: Celestine North egy igazi Tökéletes tinilány. Csodaszép (ajaj), csodaokos (mi más lenne), a szülei csodagazdagok (hát peeeeeersze), és még a párkapcsolata is tökéletes (meg sem lepődöm).
És hogy a saját személyes kis disztópikus világa hogyan értékeli mindezt? Hááát… Mondjuk, nem billogozzák meg, ami abszolút király dolog – ellenben a népesség szerencsétlen, kisebb mértékben tökéletes, esetleg egész életében egyetlen hibát elkövetett tagjaival, akiket teljesen kirekesztenek a társadalomból.
De mi van, ha egyik nap vége szakad a lány nyugalmas életének? Az iskolai népszerűségnek, a nagyfőnökkel való nyaralásoknak, és a Vétkesek teljes figyelmen kívül hagyásának? Mi van, ha a tökéletes Celestine-t is megbillogozhatják?

ÉRTÉKELÉS: (A pirossal kiemelt részek a spoilerek. Óvakodj tőlük, de hacsak nem jelölöd ki a szöveget, nem bántanak.)
Annyira, de annyira sajnálom, hogy Cecelia Ahern könyvei közül éppen ezzel kell foglalkoznom először a blogon… (Persze tudom, ki kényszerít rá?) Az írónőnek már több könyvét olvastam, amik a maguk műfajában kiválóak, de legalábbis megfelelőek voltak. Mint például az Ahol a szivárvány véget ér… Na, az több volt, mint egy unatkozó háziasszonyoknak szánt, érzelmes-érzelgős szerelmi szappanopera. Az Életed regénye nem tetszett különösebben, de még ő is jócskán kiemelkedett az átlagból.
A Vétkesnek viszont ez nem sikerült.

Mintha az írónő, miután látta, hogy milyen nagy pénzek vannak mostanság a világmegváltó tinédzserekben, azt gondolta volna: ha ez ilyen egyszerű, tud ő ilyet is írni! Azonnal neki is állt hát, hogy az eddig a YA-irodalomban összedobált klisékből ízletes levest főzhessen nekünk, amiben alig van önálló íz, elem, gondolat…

Kezdjük is mindjárt Celestine karakterével! Hiába akarja elhitetni velünk az írónő, hogy ő más, mint a többiek: ha lefejtjük róla azt az egy darab réteget, ami valóban egyedi ötlet, megkapunk minden YA-hősnőt valaha.
A tini lány, aki mindent jól és helyesen akar csinálni, de néha kénytelen szembekerülni a társadalommal, aminek aztán kárát látja, ami miatt aztán teljesen összezavarodik. És mivel a kisasszony emellett okos, ügyes, bátor, és megfelelően karizmatikus személyiség, hirtelen önakaratán kívül egy elnyomás elleni forradalom vezéralakja lesz, amitől csak még jobban összezavarodik…
Egyetlen különleges tulajdonsága a többi hasonló lánnyal ellentétben, hogy döntéseit képes logikusan megindokolni, nem csak azzal, hogy „azt súgta a szívem”. Emiatt viszont respect az írónőnek.

A főgonosz Crevan szintén kicsit ambivalens figura lett. Egyrészt, tök jó, hogy Cecelia egy kis új színt adott neki azzal, hogy nem egy távoli, alaktalan sötét (oké, a YA-kban inkább fehér) lovag, hanem a család barátja, sőt, Celestine cuki apósjelöltje. A könyv elején ez tök jól működik, a végére viszont Crevan egy népmese-gonosszá szürkül, akinek nincsenek motivációi, nincsenek tulajdonságai, csak a mindent átható gonoszság… Ami már egy fantasyban is kicsit túlzás lenne, itt pedig végképp egysíkú.

A többi szereplő között vannak jól kidolgozottak is, de sok a klisé közöttük. A legjobb egyértelműen Celestine anyukája volt, akinek én egy külön könyvet is szentelnék akár, annyival érdekesebb karakter, mint Celestine.

A világ felépítése alapvetően egy nagyszerű ötletre épült. Minden hasonló regénynek van valamilyen üzenete a felnövekvő generációk számára, A Vétkesben pedig ez különösen is előtérbe nyomul – persze egyáltalán nem erőszakosan, de azért jól látszik, mit akar mondani az írónő.
Mert valljuk be, mindannyian egy kicsit olyanok vagyunk, mint A Vétkes társadalma. Ha valaki a múltban valami rosszat követett el, esetleg hibát követett el, azt megjegyezzük, elterjesztjük, szétpletykáljuk a szomszédságnak, és még évekkel a kérdéses eset után is sandán nézünk rá, és a háta mögött susmorgunk. Igaz, nem sütünk rá bélyeget, nem töröljük el a jogait, de gyakorlatilag ezt tesszük vele: megfosztjuk őt a normális élettől. Azt mondom ez volt a könyv egyetlen nagy húzása, ez a társadalmi párhuzam… Csak az a baj, hogy Ahernnek nem volt annyi ereje és ügyessége, hogy ezekre az alapokra felhúzzon egy konkrét történetet, karaktereket, világot.

Mert a felvázolt diktatúra teljesen nevetséges, körülbelül a nyuszis papucsomtól jobban félek, mint ezektől. A többi tinidisztópiában legalább tényleg félelmetes fehér ruhás emberek tartják a kezükben a világot, akik elől nincs menekvés, akiknél nincs lázadás, mert az első „nem”-nél legyilkolnak… Akik belelátnak a fejedbe, tudják, mi lesz a következő lépésed, és képesek elérni, hogy egyszerűen ne juss el addig a pontig, hogy felléphetnél ellenük, mert addigra már két éve kinyírnak. Ellenben itt? Szabadon utazgathatsz szerte a világban, feltéve, ha nem vagy Vétkes, de talán még akkor is lehet találni valamilyen menekülési lehetőséget. Arról nem is beszélve, hogy nem egy ember tiltakozik nyilvánosan a rendszer ellen… Ha valóban annyira gonosz lenne a vezetés, már bélyegeznék is meg őket a Társadalom elárulásáért, vagy hasonlókért. Ehelyett szabadon élhetnek és lázíthatnak mindenkit, aki csak vevő rá.
Ez pedig eléggé kiöli az izgalmat a könyvből.

Vagyis bocs… Kinek is kellenének uncsi politikai csatározások, piti harc a diktatúra ellen, amikor van SZERELMI HÁROMSZÖG?
(Ami a sorozat tetszőleges pontján kiszélesedhet akár szerelmi négyszöggé is, vagy akár még tovább terjeszkedhet…)
Ami nem is lenne baj, engem valahogy még nem ráz ki a hideg tőlük, viszont a srácok egyszerűen annyira egysíkúak, és annyira tipikusak, és annyira tudod, hogy kit fog végül választani Celestine, hogy el sem érdemes olvasni a következő köteteket. (Még akkor sem, ha az egyik srác határozottan nem rossz. Jó, háremtag még nem lehet… De nem utasítanám vissza.)

Szóval ennyi a könyv. Egy szokványos tinidisztópia, a maga szokványos karaktereivel, rendkívül jó ötlettel, amit sikerült rendkívül jól elpocsékolni. Egyetlen jó jelenet benne a billogozás, azon kívül nem sok olyan dolgot találtam, amiért érdemes lenne elolvasni. Én nem mondom, hogy a cipész maradjon a kaptafánál, de Cecelia Ahern igenis kapja össze magát, ha egy igazán jó YA-sorozatot akar letenni az asztalra.

CSILLAGOZÁS: Szívem szerint 3,3 csillagot adnék neki (természetesen jobb volt, mint A mennyország várhat, de mondjuk a Vezeklés Jodi Picoulttól előzi.) Végül is a 3,5-ös kategóriához áll közelebb, így abba sorolom... De hé, te könyv, ugye tudod, hogy arany szívem van?

2018. február 20., kedd

Öt könyv, amire a borítója miatt figyeltem fel


Oké, lehet tagadni, lehet ellenkezni, hogy ááá, te sohasem választasz borító alapján könyvet, mindig megnézed a kiadót, az írót, a fülszöveget, a molyos értékeléseket, az oldalszámot, a papír minőségét, és a szóközök elhelyezkedését, mielőtt a kosaradba csúsztatnál egy regényt… A borítóra pedig egy iciri-piciri pillantást se vetsz.
Én pedig maximum nem hiszem el.
Jó, rendben, csak és kizárólag a borítója miatt én se veszek meg egy könyvet sem, de valljuk be: semmi sem hívja fel jobban a figyelmet egy adott műre, mint egy szép borító. Ha például csak ide-oda ténfergek egy könyvesboltban, nem fogok minden egyes fülszöveget elolvasni, csak hogy lássam, hogy vajon melyik könyv tetszene nekem a leginkább. Így aztán csak találomra leemelek párat – többnyire azokat, amiknek szimpatikus a borítójuk. És még ha nem s veszem feltétlenül meg őket, a nevet és a címet mindenképpen megjegyzem.
Így történt a most következő öt könyv esetében is.


1. Adam Makos: A végtelen ég hősei
Láttam egyszer a könyvtárban. Rögtön felfigyeltem a gyönyörű borítójára, de elolvasva a fülszöveget, nem érdekelt túlzottan.
Aztán láttam még egyszer. Ismét elolvastam a fülszöveget, de még mindig nem fogott meg.
Aztán egy fél éven keresztül ezt havonta eljátszotta velem a drága könyv, így végül hazavittem, kiolvastam. Nem mondom, hogy nem tetszett, de ha nincs ez a borító, még ma is ott várna rám a könyvtár eldugott sarkában.



2. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el
Az is segített, hogy japán barátunk nemrég irodalmi Nobelt kapott… Na, ha lenne borítótervezési Nobel is, arra jó eséllyel pályázna ez a könyve.



3. Joe Abercrombie könyvei
Azt hinnéd, hogy A penge maga egy totál átlagos, sőt, unalmas borító, így kép alapján… De nem! Annyira jó a tapintása, hogy tényleg úgy érzed, mintha egy régi, gyűrött pergament tartanál a kezedben. A Hidegen tálalvánál meg talán nem is kell magyaráznom, miért ájultam el azonnal ettől a szépségtől.
Ja, és mellesleg az író (eddigi tapasztalataim alapján) zseniális, úgyhogy nem csak a borító miatt érdemes a könyvet megvenni és megölelgetni. (Bár az ölelgetéssel csak óvatosan, szerintem harapnak...)




4. Elisabeth Gifford: A tenger háza
Nem tudom, ki vagy te könyv, és miről szólsz, de megtalállak, levágom a borítódat, és kitűzöm a szobám falára!



5. És hogy legyen egy magyar is a sorban…
Böszörményi Gyula: Leányrablás Budapesten
Az egész sorozat csodaszép, de nekem ez tetszik a legjobban. Annak ellenére, hogy utálom a krimit, Böszörményi Gyulára meg ferdén nézek, valahogy mégse tudom bánni, hogy fellelhető a házban ez a kötet.


2018. február 15., csütörtök

E. Lockhart: A hazudósok




Kedves Hazudósok!
Jaj, te könyv, jaj, te könyv, mit kezdjek veled?
A lényeg annyi, hogy már elég régóta szerettelek volna magamnál tudni téged. Egy időben még a vásárlós kívánságlistámon is fenn voltál – viszont amikor egyszer megláttalak a könyvesboltban, elbizonytalanodtam, biztos kellesz-e nekem. Végül erre a kérdésre nemmel válaszoltam, inkább ott hagytalak a polcon. De tudod, ugye… A lelked mélyén biztosan te is érzed, hogy soha nem tettem le arról, hogy egyszer megkaparinthatlak.
Ezt biztosan érezted abból a vehemenciából is, amivel lekaptalak a könyvtár polcáról, hogy márpedig te velem jössz. Vagy abból, hogy egy este alatt kiolvastalak.

ELSŐ BENYOMÁS: A borító szerintem szép. Igazság szerint nem is tudom eldönteni, hogy melyik a jobb: a hazai vagy az amerikai. Előbbi sokkal búskomorabb, de mivel maga a történet sem egy vígjáték, még elmegy. (Meg aztán magyarok vagyunk, szomorkodjunk má’ egy kicsit, no.) Az amerikai meg szép, szép, valamennyire szintén elkapja a történet utóérzetét, de első pillantásra becsapós lehet. Ott talán csak a cím (és a kifejezetten jól eltalált betűtípusa) hozza be azt az édesbús hangulatot, amit a regény áraszt.
(Ja, és a molyos értékelések olvasásakor jöttem rá, hogy van egy teljesen random napozó emberke a magyar borítón. Ő ki és hogy jön ide? Válaszokat akarok!!!)
Az elejében lévő térképet még ide veszem: egyszerűen csapdába ejtett. Ki a csuda ne akarna olyan könyvet hazavinni, amiben térkép van?
A címről még majd beszélünk, de egyelőre legyen elég annyi: szép, szép a szimbolika, de el tudtam volna képzelni valami kerettörténetet... Vagy hasonlót. Khm.



FÜLSZÖVEG: Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy kőgazdag dollármilliomos, s annak kőgadag három lánya.
Ennek a három kőgazdag lánynak egy szép őszön született egy-egy kőgazdag gyereke.
Egy napon ezek a kőgazdag gyerekek elmentek nyaralni a dollármilliomos papihoz nyaralni, a cuki kis magánszigetükre.
Aztán még egyszer, és még egyszer és még egyszer…
Aztán az egyik kiskőgazdag elhozza a barátját is: a szegény ember fiát. És akkor már négyen lesznek. Négy hazudós.
Aztán egyszer történt valami a kis szigettel. A gyerekek még ott voltak… De már semmi nem volt ugyanolyan.

VÉLEMÉNY: Ebben a réges-régi (fél éves) cikkemben már kifejtettem, hogy miért idegesít baromira, hogy majdnem minden ifjúsági regényben kőgazdag szereplőkkel van dolgunk, akiknek a legnagyobb problémájuk az, hogy a 15. számú magánhelikopterük elromlott, vagy hogy a szobácskájukat unikornisrózsaszín helyett sima pónirózsaszínre festették. Az íróknak ugyanis a gazdagság egyet jelent a könnyű karakterábrázolással. Hiszen totál egyszerű: egy percet sem kell vesződni azzal, hogyan alakult a kicsilány személyisége azáltal, hogy egész gyerekkorában nyomorgott, semmit nem kapott meg, ami az osztálytársainak megvolt… (Na meg a jelenetek megírásánál is gond a túl kevés pénz. Elvégre Pistike és Katika a telepről elég furcsa úton kerülhetnének egy luxusjachtra… Márpedig a luxusjacht menő. A szomszéd hátsó kertjében zajló romantikus egymásratalálás nem annyira.) Kevesen kezdenek tehát bármit is ezzel a szállal: a gazdagsággal járó lelki folyamatokkal nem igazán foglalkoznak.
Szerencsére a Hazudósok teljesen más! Na itt elhiszem, hogy nem csak azért kellenek a dollármilliomos ősök, hogy a gyerekeknek legyen egy saját kis magánszigetük, díszletként a különböző kalandokhoz, hanem igenis: szerve része a történetnek ez a vonal is.

És ha már a történet… Arról sajnos nem lehet sokat beszélni anélkül, hogy ne spoilerezzek sokat. De aki abban reménykedne a cím, vagy a kötetben lévő térkép miatt, hogy egy vidám kalandregényről van szó, ahol a gyerekek egy szigetre kiköltözve kalózosat játszanak… Az menjen, fogja meg a Fecskék és Fruskákat és olvassa azt! Meg utána olvassa el a Hazudósok fülszövegét is, és jöjjön rá, hogy ez bizony nem a móka és kacagás könyve. Hanem a kíné, fájdalomé, annak minél érzékletesebb leírásáé.
Mert az írásstílus az aztán eléggé érzékletes, már-már a túltolás határáig szenvedget kicsilánykánk. Erre meg még ráerősítenek a drámai egymondatos bekezdések, és a drámai egyszavas mondatok is… Ja, és persze a drámai versbetétek, vagy versbetétszerűségek is.
Na, most látom, hogy elhúzod a szádat. Szóval egy újabb nyálas tiniregény, amiben a főhősnő sikertelenül próbálja ráerőszakolni világfájdalmát a 18 évnél öregebb, kőszívű olvasókra. Csakhogy… Meglepő módon nekem működött ez a stílus!
Azt nem mondom, hogy időnként ne tudtam volna elviselni kevesebb drámázást, de nem forgattam végig a szememet a monológok olvastán, ahogy hasonló kategóriájú könyveknél tenni szoktam. Sőt, a vége talán az átlagnál is jobbra sikerült! Nem, nem pityeredtem rajta el (tudjátok: nincs indián, nincs sírás), viszont az érzéknyebb lelkűek azért készüljenek megfelelő mennyiségű papírzsepivel!

Rövidke könyv ez tehát, még annál is rövidebb, aminek látszik, a sok kis sorocska (nem Soroska, nem söröcske) miatt. Talán kicsit túl rövid és minimalista is: ez a másik nagy hibája. Oké, én pont az ellenkező véglet vagyok: egy tiszavirág élettörténetéből bírnék írni egy (kötetenként) hatszáz oldalas trilógiát, de E. Lockhart szerintem egy kicsivel több írásba nem szakadt volna bele. Mondjuk a visszaemlékezések terén, amiket eléggé élveztem. Az Ég szerelmére (#tizenkilencedikszázadiúrihölgysopánkodása) még azt sem tudjuk meg, hogy miért lettek egyáltalán ezek a gyerekek Hazudósok! Biztos vagyok benne, hogy valahol, egy távoli gépen ott rejtőzik ez a történet is... Csak éppen E. Lockhart olyan, mint én szóban: egy betűvel sem mond többet, mint amennyi feltétlenül szükséges lenne.

És ha már a problémáknál tartunk: van egy még súlyosabb is. Amit most nem árulok el. Hehe, ez úgy hangzik, mintha egy titkolózó óvodás lennék, de ez is csak a spoilerek miatt van. Sajnálom, olvasd el a könyvet, térj vissza győzedelmesen, és majd akkor. És most meg ne csodálkozz, ha egy picit kevesebb csillagot kap ez a könyv, mint amit az eddigi hibái alapján megérdemelt volna.

DE mielőtt még könnyes búcsút vennénk egymástól, azért beszélnem kell egy kicsit a karakterekről is... Tudom, tudom, csak amennyit a spoiler enged.
Az az igazság, hogy ez pont nem az a regény, ami tele van szerethető, tisztelhető, példaképnek tartható szereplőkkel. Ez az a könyv, ami emberekkel van tele. És nem, nem azokkal a fajta emberekkel, akik Nyáry Krisztián könyveiben szerepelnek, és akik a gazdagságuk ellenére is segítenek elszegényedett embertársaikon, vagy legalább úgy tesznek, mintha... Nem, ezek azok az emberek, akik a huszonötödik luxusvillájukat vásárolják, az alattuk lévőket pedig nemes egyszerűséggel észre sem veszik.
Van persze itt is kivétel, de egy biztos: senki nem tökéletes. Ami viszont a nagyobb baj, az az, hogy néha a jó szereplők rossz cselekedetei mintha nem is léteznének. Máskor meg az amúgy teljesen normális emberek vannak gonosznak beállítva... Mert csak. Ja, a butáktól pedig falra tudok mászni... Ha te is, akkor valószínűleg meglesz a napi edzés. Ezen a ponton tényleg csak egyújabbnyafftinikönyves a regény, de szerencsére van, ami megmenti.

Méghozzá a hangulata. Már említettem azt az édesbússágot, amit erre a könyvre visszanézve látok, és tény és való: ez a hangulat dob az egészen egy hatalmasat. Nem mondom, hogy a világ legjobb könyve. Nem mondom, hogy kötelezővé tenném. De azt mondom, hogy a saját kategóriájában kiemelkedően jó, nagyszerű könyvről van szó, ami megmutatja, hogy azért vannak mélyebben szántó, mégis fiataloknak szóló könyvek a LOL-sorozaton kívül.

A sziget spoilerekkel van körülvéve! Innentől hajókázni csak óvatosan, saját felelősségre!

SZEREPLŐK:
Cadence: Adok neki egy szánalompontot, mert ezzel a borzalmas névvel verte meg az ég. Szóval, Cady... Sajnálom. Én próbáltam megkedvelni, de a butasága egyenesen az egeket súrolta.

Akkor most tennék egy kis kitérőt. Mert nem... Nem... Nem hiszem el, hogy egy tizenéves gyerek annyira buta legyen, hogy azt higgye, hogy ha felgyújt egy házat, az utána szépen csendesen kivárja, hogy mindenki kimeneküljön belőle, és csak utána kezd el lángolni. Azt sem hiszem, hogy négyük közül egynek sem jutott az eszébe az, hogy elég lenne csak egy szintet felgyújtani, az is épp eléggé káros. Nem pedig végigrohangászni az egész házon benzines kannákkal, merthát az milyen jó buli. Igen, értem én, hogy ittak, értem én, hogy el vannak kényeztetve, de akkor is...
Én igazán tudok sajnálni egy halott szereplőt. Kivéve akkor, ha ez a halál simán elkerülhető lett volna, csak az egész könyvben mindenki túl hülye volt ehhez.

John és Mirren: Mirrenre szintén vonatkozik az előbbi szánalompontos mondatom. Johnra pedig az, hogy minden adott volt hozzá, hogy megkedveljem... De tényleg. Szigeten lakott, ügyes volt, erős, bátor, és még Johnnak is hívták... Ha nem lettek volna azok a hülye, magát rendkívül viccesnek tartó beszólásai, talán sikerült is volna. Így viszont maradt az arrogáns, gazdag hülyegyerek, akit egy rendes megneveléssel ugyan gatyába lehetett volna rázni, csak nem tette senki.
Másrészt, teljesen meg vannak sértődve, hogy Cady hogy bírta nem élvezni Európát, míg nekik szellemalakban kellett kolbászolniuk... Kicsit olyanok voltak nekem, mint a felnőttek, akik odaállnak egy tízéves gyerek elé, és előadják a „Munka világában örülnél, ha a matematika témazáród lenne a legnagyobb gondod” c. műsort. Oké, biztosan így lesz. De ezt az emberek arcába vágni szerintem az empátia teljes hiányáról tanúskodik. Mintha az óvodás Micikét, aki sír, mert elköltözik a barátja, az apukája azzal vigasztalná meg, hogy nem baj, száz év múlva amúgy is halottak lesznek mind a ketten... Persze, van olyan alkalom, amikor valaki valamit tényleg túldramatizál, de szerintem rohadt nagy szívás lehet az Örök Városban végig szédelegni a rosszulléttől...

Gat: Annyira, de annyira szerettem... És annyira, de annyira hatalmas rohadék így visszagondolva! Szerintem az olvasók meglepően nagy százalékának fel se tűnik.
Hiszen a kislegény okos, toleráns, képes más szemszögből nézni a pénzre, mint a kiscsalád, szíve legmélyéről rajong Cadyért... Ja, meg hoppácska, a barátnőjéért is, akivel nem igazán tervezik a szakítást. És nehogy azt hidd, fiam, hogy ezt a szép szemeidért megbocsátom neked!

Papa: Miért ilyen gonosz ez az ember? Mit tett ellene a világ? Oké, a történet végére a jellemfejlődését értékeltem, de kb. olyan előítéletes és rasszista volt, mintha a 19. század rabszolgaültetvényein nevelkedett volna!

Nagynénik: Nem voltak szimpatikusak, de legalább igazi karakterek. Az is valami.
Az ő veszekedésük hozott új színt a történetbe. Tetszett, ahogy az írónő bemutatta, hogy egy gazdag családnál is éppen úgy vannak veszekedések a pénzen, mint egy szegényben… Csak még inkább. Mert senkit nem szólnék le amiatt, hogy a putrija helyett szeretne egy kis lakást, de az már ijesztő tud lenni, amikor érett, felnőtt nők hajba kapnak a 15. számú luxusvillán. Ez a vonal volt számomra a legizgalmasabb, amikor pedig fel akarták gyújtani azt a rohadt villát, hát szívből helyeseltem. Csak mondjuk egy icipicit okosabban oldottam volna meg, ugye…

Apuka: Biztos van neve, de momentán hidegen hagy. A tipikus főgonosz, aki nagyon-nagyon csúnyán otthagyja a családját, mert micsoda gonosz teremtés… Nos, bocs, de azt a nőt én is otthagytam volna.

A kicsik: Szerettem őket! És igen, biztos vagyok benne, hogy a második generáció talpra fog tudni állni. Mert Sinclairek vagyunk. Mert nem büdös a szánk és nem rohadnak a fogaink, satöbbi, satöbbi.

A CSAVAR
Mindenhol azt olvasom, hogy úúú, mekkorát ütött. És srácok... Tényleg? Tényleg? Még most is böngészem a molyt, hogy találjak egy olyan értékelést, aki hozzám hasonlóan az elejétől fogva. Na jó, nem túlzok: már ott gyanús volt valami, amikor Taft felhívta Cadyt. Amikor pedig megérkeztek a szigetre egyre és egyre biztosabb lettem benne, hogy ezekkel a Hazudósokkal nincs rendben valami.
Jó, mondjuk láttam már ilyen könyvet, sőt filmet is olvastam... Na jó, ennek fussunk neki még egyszer. (Igen, benne hagyom, mert vicces.) Szóval: könyvben és filmben is találkoztam már hasonló csavarral, úgyhogy a végén meglepődés helyett csak mérhetetlen elégedettség töltött el. Amit egy kicsit bánok is: sokkal jobb lett volna, ha nem ennyire kiszámítható az egész, ha én is el tudok mormolni egy „jóságoskaporszakállút” (#tizenkilencedikszázadiúrihölgykáromkodik) félhangosan. De nem ez történt

A BEFEJEZÉS
Emiatt nem tudok igazából haragudni a könyvre. A buta szereplők, a néhol túldramatizált, nyálas oldalak, a kiszámíthatósága mind jótékonyan eltörpülnek a befejezés mellett. Ami gyönyörű. Még úgy is, hogy tudom, mennyire nyálas lehet az így kívülről, hogy főhőseink elzúgnak a naplementébe, olvasás közben tényleg meghatott.
Az utolsó oldalak pedig gyönyörű nekrológ lett. Mert Lockhart el tudta hitetni velem, hogy ezek a szereplők tényleg éltek, és tényleg meghaltak. És tényleg ilyen fiatalok, vadak, és gyönyörűek voltak.

ÉRTÉKELÉS: Tökéletesen illeszkedik a négycsillagosok sorába, úgyhogy nem is lehet kérdés...

CSILLAGOZÁS: 4