2018. július 1., vasárnap

Kínzásból ötös, avagy a magyar emelt érettségi kiértékelése


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy... Hely. Talán közel volt, talán messze, de egy biztos: mindenki tudta, hogy NEM akar ide kerülni. Mert nem szólt erről a helyről sok mese, csupán pár, amiket rettegve mondtak el az öregasszonyok holdas éjszakákon, a takaró alatt összebújó, vacogó gyerekeknek. Pedig mik voltak még azok mesék a valósághoz képest!
A Hely ugyanis valóban létezett, és rosszabb volt még a legborúlátóbb túlzásoknál is. Tüzes gázkamrák és gázos tűzkamrák álltak ott rendezett sorokban, köztük különféle válogatott kínzóeszközök hevertek, amik két perc alatt vinnyogó kutyát csináltak a legmerészebb harcosokból is. A padlón, a falakon, a mennyezeten vérfoltok sötétlettek: több ezer éves kínzások nyomai. Kis zárkákban pedig ott feküdtek azok a szerencsétlenek, akiket behoztak ide – testüket keményen meggyötörték a kínzóik, igazi megváltás lett volna számukra a halál.
De még ezek a rabok is rettegtek valamitől, még azok is, akiknek már egyetlen végtagjuk sem volt meg… Mert a legszerencsétlenebbek, azok, akik a legsúlyosabb bűnöket követték el, nem úszták meg ennyivel – ó, nem!
Ők kapták a legkegyetlenebb büntetést: le kellett érettségizniük. Magyarból. Emelt szinten.
     


                                                                                            
Na jó, mondhatjátok, hogy kissé túldramatizálom, de így, július elején meg vagyok róla győződve, hogy az érettségit igenis Lucifer találta fel, személyesen. Ahogy valószínűleg a magyar emelt tételeinek összedobásából is kivette a részét…

Szóval úgy döntöttem: ha már, így az érettségire készülve nem olvashattam azt, amit akartam, sőt, egy sor pocsék könyvszerű izén kellett átküzdenem magam, annyi örömöm hadd legyen az egészben, hogy az érettségi szezon végén jól megkritizálhassam őket. És mivel annyi időt egyikükre se vagyok hajlandó szánni, hogy egy külön posztban fejtsem ki minden apró részletüket, összevontan fogunk beszélni róluk – mert, hogy beszélni kell róluk, az biztos.

Amit még így megjegyeznék: csak azokról a könyvekről beszélek majd, amiket idén, 2018-ban, kifejezetten az érettségi miatt vettem a kezembe, és nem volt például korábban kötelező. Így kiesik például Az ember tragédiája, az Iskola a határon, és persze a kedvenc Oidipusz királyom is, ami szerintem a világirodalom legbutább könyve… Emellett nincs benn az Esti Kornél, amit már annyira a véghajrában olvastam el, hogy Ussain Bolt elismerően füttyentene a sebességet látva… És körülbelül ennyi is maradt meg belőle, sorry. Illetve a különböző verseskötetek is, amiket a kutya se olvas végig… Ugye? Ugye?

És miután ennyit meséltem meg szövegeltem, nem is húznám tovább a szót: jöjjenek szépen, sorrendben a modernkori kínzóeszközök!

0. Mester és Margarita + Szigeti veszedelem
5/öööö…
Oké, az „ööö” valójában egy „buzgónimádkozomhogyneezekethúzzam”-ot értettem. Igen. Szóval a Szigeti veszedelmet sajnálom (valójában nem), azon nem vagyok képes átrágni magamat (még a megvágott, lebutított tartalmán is alig). A Mester és Margarita meg? 281 A/4-es oldal! Éééés van egy tökjó könyvünk otthon, amiben viszonylag értelmezhetően le van írva az összefoglaló. Mazochista vagyok én, magyar emeltre mentem… De ennyire azért nem!
 Bár alapvetően az ilyen rövidítésekről is az a véleményem, hogy egy nagy máglyára kéne tenni őket, majd táncot járni a hamvaikon, azért úgy döntöttem, ennyi bűnözést megengedhetek magamnak, elvégre a csoki is káros… De milyen finom!
Egyébként a Mester és Margarita nem tűnik annyira rossz könyvnek, majd egyszer lehet, hogy tényleg elolvasom. Talán úgy nyugdíjas koromban jutna rá időm – már ha lenne nekem olyan, ugye…

1. Fahrenheit 451
5/5
Mivel ilyen pozitív és optimista személyiség vagyok (haha), kezdem az érettségi pozitív oldalával – oké, nincs olyan. Akkor a közepesen negatívval. Például azzal, hogy rávett, hogy olvassam már el a Fahrenheit 451-et, ami vagy ezer éve már a kívánságlistámon van! (Azért persze jobban örültem volna én is neki, ha nem lóhalálában kellett volna a fejembe tömnöm, de ez a könyv még így is üde színfolt lett az Esterházy Péterek és Tolnai Jajnekem Ottók között.)

A sztori: Egy világ, ahol nincsenek könyvek. Egy világ, ahol könyvet olvasni bűn, egy világ, ahol az emberek a legravaszabb helyeken rejtegetik az olvasnivalókat. Egy világ, ahol furcsán néznek arra, aki szereti az esőt. Egy világ, ahol a tűzőrök nem oltják a tüzet, hanem szítják – könyveket égetnek rajta.
És emberek. Emberek, akik mégis szembeszállnak a rendszerrel, és könyveket tesznek a szellőzőbe, és olvasnak, amíg lehet.
És egy ötlet, ami valami csodálatos, egy író, aki valami zseni, és egy könyv, ami olvasókért kiált!

A vélemény: Pont ugyanolyan kötelező, mint az 1984. A mondanivaló borzasztóan igaz és aktuális, ahogy a felvázolt társadalom pedig ma különösen is életszerű. Igazán jó választás volt az érettségire, mindenkinek csak ajánlani tudom. Ja, és egyike azoknak a kivételes eseteknek, ahol a film bátran versenyre kelhet a könyvvel, még akkor is, ha rengeteg dolgot megváltoztatott a rendező Truffaut.

Weöres Sándor: Psyché
5/5
Ha egy, még az előzőnél is nagyobb pozitívumát ki kéne emelnem az érettséginek, akkor az ez a könyv lenne. (Jó, jó, tetszett a Fahrenheit 451 is, de azt magamtól is elolvastam volna előbb-utóbb, annyi ideje csücsült a várólistámon). Azt, hogy Weöres Sándor egy zseni, azt már bőven tudtam a Paprikajancsi szerenádja meg a Valse triste után is, de hogy mennyire nem egysíkú a művészete, az azért meglepetésként ért.

A sztori: Lónyay Erzsébet Psyché a 18.-19. században élte le kalandokban teli életét. A költőnő megjárt mindent: az arisztokratikus kastélyoktól kezdve egészen a cigánysorig, Kazinczytól Goethéig mindent. Élményeit, érzéseit, hangulatait meg is örökítette az 1700-as évek végének stílusában. Megírt mindent, ami csak vele történt: legyenek akár azok erotikus kalandok vagy mély tragédiák, mindezt egy olyan egyéni hangon, ami minden bizonnyal a nagy klasszikusok közé emelte volna őt. Már ha élt volna.
Mert ha még nem említettem volna: Psyché soha nem létezett, csupán Weöres Sándor fantáziájában. De ott aztán mennyire élt!

A vélemény: Egyszerűen nem tudom nem ismételni magamat. Az egy dolog, ha valaki vissza tudja magát képzelni a letűnt korokba, és a történetének a színhelyét oda helyezi. Az megint egy dolog, ha ez a bizonyos valaki jól ismeri a kor emberének beszédmódját, szóhasználatát, nyelvezetét. De hogy valaki így meg tudja írni egy fiktív költőnő verseskötetét, hogy egyszerre másolja le tökéletesen a 19. század elejének a stílusát, de ezzel együtt olyan egyedi hangot is adjon Psychének, ami ilyen szorosan összefügg hányattatott sorsának minden egyes mozdulatával, az már nem egyszerű tehetség, hanem zsenialitás!
Ráadásul mindezt Weöres egy olyan regénybe fogja össze, amiben a cselekmény nincs egyértelműen leírva, de az olvasó valahogy a költőnő verseiből mégis pontosan végigkövetheti a Psychével történt eseményeket.
Olvasd el. Ha nem érettségizel (már/még/ebből), akkor is.

Borbély Szilárd: Nincstelenek
5/2
Hogy eddig nem értetted, mégis mit morogtam? Hogy eddig agyondicsértem az utamba kerülő könyveket? Azt hitted, csupán hangulatkeltés volt az a kis bevezető? Nos, tévedtél.
Most érkeztünk ugyanis azon könyvek csoportjához, amik miatt úgy éreztem, nekem mindenképpen meg kell írnom ezt a cikket. Három kortárs magyar könyvről van szó, amelyek így együtt egy különösen agyafúrt és ravasz bandát alkotnak
A Nincstelenek igazi nehézfiú, aki fenyegető képpel elállja az utad egy sötét sikátorban, te pedig teli gatyával próbálsz elosonni előtte. Megakadályoz ebben persze az, hogy a legapróbb nézésére is képes vagy olyan mély depresszióba zuhanni, hogy a legszívesebben kezedet a térdeden összekulcsolva dülöngélnél előre-hátra. Végül valahogy, hosszas tépelődés és ide-oda totyogás után sikerül megkerülnöd, és eltelsz önbizalommal: lám, mégsem vagy te olyan béna, hisz íme: ártalmatlanná tettél egy ellenséget.

A sztori: Szar az élet.
Hölgyeim és uraim, nem viccelek: az egész könyv története összefoglalható egy egyszerű mondatban (ami, mint azt a 9. nyelvtantételből tudjuk, alanyból és állítmányból áll). Ha nagyon meg akarnám erőltetni magam, talán ki bírnék préselni magamból egy bővített mondatot is:
A Kádár-korszakban egy Isten háta mögötti lepukkant faluban egy kissrác szerint az élet kifejezetten szar.
De ennyi, ennél többet már szerintem maga Borbély Szilárd se tudna mondani a saját művéről. Esetleg talán még a magyartanárom szavait:
„Ez a könyv arról szól, hogy hányféleképpen lehet állatot kínozni vidéken.”

Vélemény: Talán a történet leírásából már egy icipicit sejthettétek, hogy nem, a Nincsteleneket nem tartom a magyar irodalom legfényesebben tündöklő csillagának. (Vagy ha nem lettem volna egyértelmű: nem, valóban nem az.) Viszont… Kifejezetten rossz könyvnek sem mondanám.
Egyszerűen pont az a baja, mint a mai nagyonkortárs nagyonszép magyar irodalom általam olvasott nagyobb részének: nem akar semmiről szólni, csak az író gyerekkoráról. Igen, szép és jó, hogy azt feldolgozza, de legalább akkor adjon valamit, ami érdekelhet, ami esetleg elgondolkodtat, ne csak egy szimpla korrajzot. (Annak szerintem egészen oké, de azért na… Ne erről szóljon egy könyv!)
Rossznak tehát semmi esetre se mondanám. Csak éppen feleslegesnek. Olyan „paff” könyv volt: elolvastam, mert kellett, lépjünk tovább, az életemet a legkisebb mértékben sem változtatta meg, semmiféle hatást nem gyakorolt rám.
Illetve egy jó tanács : ha teheted, ne olyan időszakodban olvasd, amikor nem érzed magad túl jól, mert garantálom, hogy a könyv végére még a legpozitívabb ember is mély depresszióba zuhan. (Borbély Szilárd egyébként a mű megjelenése után egy évvel öngyilkos lett.)

Esterházy Péter: Pápai vizeken ne kalózkodj!
5/0,5
A Pápai vizeken ne kalózkodj! az igazi bunyós. A Nincstelenekkel ellentétben (aki csak gyengén próbálkozott a pszichológiai hadviseléssel) ő már valóban olyan pofonokat és ütéseket visz be, amik elől hiába is próbálnál kitérni: két vállra fektet, és úgy elver, hogy azt se tudod, hol vagy. Körmondatai pedig már magukban nyolc napon túl gyógyuló sérülést okoznak.

Eszterházyra az egyébként teljesen jellemző, hogy éppen ezt a könyvét tették bele az érettségi tételek közé. Nem a legjobb, nem a legfontosabb, a tankönyvem például meg sem említette… De elég rövid ahhoz, hogy ne nyávogjanak a diákok.
Amit egyrészt megértek, mert senki sem szeretné, ha az ablakát bosszúszomjas tinédzserek törnék be, másrészt viszont, ha olyan nagy és meghatározó írónak tartjuk Esterházyt, talán megtisztelhetnénk azzal, hogy nem egy „futottak még”-kategóriájú könyvét adjuk fel. Bár igaz, ami igaz: nekem idén semmi problémám nem volt vele, hogy nem ezer oldalon keresztül kell elviselni ezt a… Haddnemondjammit.

A sztori: Elvileg novellákat tartalmaz a könyv, gyakorlatilag hívjuk őket novella hosszúságú katyvaszdarabkáknak.
Nos, említett darabkáinkat 3 részre lehet osztani: az elsőben feltűnően sokszor szerepel a pincér szó (ebből feltételeznéd, hogy nyilván az pincérekről szól, de engem nem vernek át), a harmadikban valaki nagyon-nagyon megfigyelne valamit (a részletekbe ne menjünk bele, mert azokat a világon senki nem érti, most, hogy szegény E. P. is meghalt), a másodikba pedig bekerült minden, amit az előző kettőbe nem sikerült bepasszírozni. Ez utóbbi egységben néha megjelenik valamiféle történet is.
A vélemény: Csak tudnám, mi a francot fáradozok most itt ez előtt a gép előtt azon, hogy értelmes mondatokból építsek fel egy összefüggő szöveget, ha ezt lehet így is?!
Oké, megvilágosodtam. Holnaptól letörlöm az összes eddigi írásomat, és posztmodern karrierbe kezdek: random fogok egymás után szavakat dobálni, amiket az olvasó tuti nem ért meg, de általában én sem, csak gonosz leszek, és hagyni fogom a szerencsétleneket, hadd magyarázzanak bele fűt-fát.
Na jó, én nem kétlem, hogy Esterházy érti, amit ír (mondjuk az esetek felében). Afelől sincs kétségem, hogy Esterházy hazánk egyik legnagyobb posztmodern írója. És afelől se, hogy én utálom a posztmodernt.
Sajnálom, de nekem egyáltalán nem újítóak és a modern világ problémáit briliánsan kifejezőek a hasonló művek, hanem egyszerűen túlbonyolítottak és bénák. Kicsit nekem már a dadaizmushoz hasonlítanak, amit nem egyszerűen utálok, hanem megvetek, és aminek az a lényeg, hogy, ha már írni nem tudunk, legalább művészkedjünk egy kicsit.
Jó könyveket ugyanis – bármily meglepő – lehet írni úgy is, hogy az olvasó is megértse, ne csak az író meg két egyetemi professzor, akiknek elmagyarázta. Sőt.

Tolnai Ottó: Világítótorony eladó!
5/0,2
És a banda nagyképű főnökéhez érünk, aki gúnyosan mosolyog és kiselőadást tart saját nagyszerű zsenialitásáról.

Tudom, hogy a molyon nem lehet fél csillagnál kevesebbet adni (ott megkapta a 0,5-öt szánalomból), de nem vagyok hajlandó azt mondani, hogy ővacaksága egy akár tizedannyi értéket is adott, mint egy ötcsillagos Gyűrűk Ura.

A sztori: Tolnai Ottó rendkívül szereti
a, az Adriát
b, a másik Ottót, aki nincs, de mégis van, és van, de mégsincs
c, a csipkét (???)
d, saját magát

Erről az emberről csinálnak egy filmet, amiről ő ír egy könyvet, amiben hosszasan locsog az Adriáról, a másik nemlétező-létező Ottóról, a csipkéről, és persze a saját élettörténetéről. Meglehetősen posztmodernen… Aha, tudjátok, mi jön.

A vélemény: A könyv, aminek még a címét sem tudom megjegyezni. A könyv, aminek a tételét nem tudom egyáltalán lemásolni, mert bealszom két magasröptű értekezés között. A könyv, amin művészetek órán vergődtem keresztül magamat, de már majdnem sírva könyörögtem magamnak, hadd figyeljek ehelyett a vacak helyett a tanárra és az impresszionista művészetre! (És a kicsit sem bujtatott Fidesz-KDNP-kampányra, khm.)
A könyv, amire azt írtam, hogy maga a megtestesült fizikai fájdalom…
Az egyetlen pozitívum az, hogy van benne víz meg tenger. Igen, erre adtam 0,2 pontot, mert túlságosan jó szívű vagyok.
Borbély meg Esterházy legalább akartak szólni valamiről, még ha ez nem is sikerült nekik. De ez? Egy noname író (oké, nem noname, a legolvasottabb könyvét 16-an is csillagozták a molyon – persze, tudom, az csak a legnépszerűbb magyar könyves oldal, lehet, hogy ezen kívül ezrek rajonganak érte) életrajzi elemekkel átszőtt könyvecskéjét olvasgatjuk. Az átlag középiskolás diák még csak nem is hallott Tolnai Ottóról – de azért hadd olvassunk már arról, milyen szerepet töltött be a csipke az ő csodálatos élettörténetében.
Mert amennyire én ki tudtam hámozni, ez a könyv inkább a fanatikus Tolnai-rajongókat (szűk családot) érdekelhetné, akik szeretnék egy kicsit jobban megismerni a művek mögött bujkáló embert – ehelyett olvassuk mi, parasztok.
Alapvetően persze a könyvvel se lennének ekkora nagy problémáim, hiszen felőlem olvassa az, aki akarja, bár abszolút nem szimpatikus ez a hűdeposztmodern, csapongó, zagyva előadásmód. Nagyobb baj az, hogy ebből érettségi tételt is csináltak… Könyörgöm, Lázár Ervin, az egyik legnagyobb magyar író, aki ráadásul kortárs is, a sarokba van dobva. Sőt, ha már mindenképpen valami bonyolultat és elvontat keresünk, nem találhatnánk egy olyat, akinek legalább ismerik a nevét…?    
Jelenleg úgy állok, hogy ha ezt húzom, akkor elmondom, hogy ez az egész egy nagy rakás fekália, majd megköszönöm a figyelmet és kisétálok a teremből.

Update: Nagy szerencsémre NEM Tolnait/Esterházyt húztam, hanem Adyt. Így a mai könyvégetés elmarad… Egyelőre.

2 megjegyzés:

  1. Bulgakov A Mester és Margaritája életem eddigi egyik legjobb könyve volt! Zseniális a történet és az, hogy hogyan mossa össze az író a két regényt. Már csak azért is tisztelendő Mihail munkája, mert konkrétan az egész életét feltette rá, el is égette a kéziratot...
    A Nincstelenek pedig a maga naturalista ábrázolásával lenyűgöző. Undorító, de lenyűgöző. Lehetne azt a történetet máshogy megírni egy kb tíz éves fiú szemszögéből? Aligha. Ott az elbeszélő mibenlétéhez kötődik minden.
    A Fahrenheit 451 valóban nagyon jó, de a többi műben én sem találtam pozitívumot.
    Egyébként én Bradbury-t húztam.

    VálaszTörlés
  2. Na, akkor valószínűleg tényleg elolvasom majd a Mester és Margaritát... Köszi egyébként a kommentet, Bradbury szerintem tök jó téma, én teljesen elégedett lettem volna azzal, ha őt húzom, remélem, jól sikerült :)

    VálaszTörlés